Ballada a világítótorony titkáról
Bobby Leng:
Ballada a világítótorony titkáról
misztikus vers
Valahol van messze-messze
Tengerparton egy nagyváros
Lüktető az élet benne
Éjjel-nappal nyüzsgő, hangos.
Nagyvárosnak belsejében
Lótnak-futnak emberek
Jön-megy benne milliónyi
Férfi, nő és kisgyerek.
Öböl mélyén fövenyes part
Halkan csobban itt a hullám
Védett hely ez, erre strandol
Városlakó ember mind tán.
Öböl szélén rakodópart
Betonmóló várja-hívja
A hajókat, s éjszakánként
Villanófény irányítja.
Messze kint a város szélén
Mesterséges félsziget
Rajta öreg nagy torony áll
Másutt nem láthatsz ilyet.
Hatalmas hullámok nyalták
Fényesre a sok követ
Erre mindig hideg szél fúj
Fürödni itt nem lehet.
A szigetet nagy kövekből
Hordták össze valaha
S egy világítótornyot
Építettek fel oda.
Sok-sok évig szolgálta a
Hajók, bárkák garmadát
Bagoly lakja most vén őrnek
Rég elárvult otthonát.
Itt élt egykor, réges-régen
Egyedül, magányosan
Egy őr, aki tüzet gyújtott
Esténként a toronyban.
Aztán kapott ajándékba
Hogy ne legyen egyedül
Egy papagájt, egy Lórikát
Vele az idő repül.
Közben teltek-múltak évek
Éjre éj jött, napra nap
És a Sorsnak hálójában
Az öreg is fennakadt.
Azóta üres a torony
Nem lakik ott senki már
De az öreg madarával
Kísérteni visszajár.
Legalábbis ezt beszélik
Még most is az emberek
Babonás történet járja
Errefelé rengeteg.
Nem is jár-kel arra senki
Elkerülik messzire
Még a turisták sem mennek
Soha a közelibe.
Egyszer aztán hat fiatal
Messziről jött, erre járt
Nem beszéltek senkivel,
Így nem tudhatták a szabályt.
Mármint a toronynak titkát
Nem hallhatták senkitől
Végigjárták így a partot
Nem tartottak semmitől.
Fáradtságuk tovaillant
Rosszkedvük is tovaszállt
Amikor odaérkeztek
Ahol a félsziget állt
Meglátták a sziget csücskén
Magasodó nagy hodályt
Felcsapódó fehér tajték
Mosta mohos oldalát.
Gyönyörű volt, némán nézték
Szájtátva a gyerekek
Ennél szívbemarkolóbbat
Tán festeni sem lehet.
Vörösen hanyatlik a Nap
Megfesti a habokat
Öreg torony vén falán is
Vöröslik a vakolat.
Aztán eltűnt ez a látvány
Szájuk még tátva maradt
Ahogy álltak megkövülve
A szürkülő ég alatt.
Valahogy templomi béke
Csendje őket járta át
Aztán lassan feleszmélve
Sóhajtott a hat barát.
Szürkületben, sötétségben
Lábuk jó utat keres
Remélték, hogy nem lesz útjuk
Sziklákon át végzetes.
Odaértek holtfáradtan
A toronynak tövibe
Korhadt ajtó képe tárul
A hat barát elibe.
Nyikorogva nyílik, nincsen
Rajta se kilincs se zár
Megette a rozsda régen
Nagyon-nagyon régen már.
Zseblámpáknak fénye körben
Világítja a falat
Oldalt korhadt lépcső látszik
Recseg lent a padozat.
Tüzet kéne rakni, fáznak
Középen egy kőlap áll
Egyikük a fal tövében
Fadarabokat talál.
Tüzet raknak, előkerül
Hamar a hat hátizsák
Szendvicseket vesznek elő
S nézik a tűz parazsát.
Langy melegben elpilledtek
De jó a tűz melege
Pihennek, hogy visszatérjen
Kezük, lábuk ereje.
Lepihenni hálózsákot
Előveszik mihamar
Kialudt a tűz is mostmár
Az éj mindent betakar.
Pókháló és por lep mindent
De ez most nem érdekes
Hálózsákba belebújva
Mind álmodnak édeset.
Másnap reggel kipihenten
Nagyvidáman ébredtek
Ki tornászni, ki mosdani
Szana-szerte széledtek.
Tengervízben mosakodni
Nem olyan vidám móka
Jéghideg víz permetez a
Mezítelen lábukra.
Aztán újra összegyűltek
Odabent a toronyban
Felmásztak a csigalépcsőn
Mit lehet látni onnan.
Rég elárvult már a torony
Többé sose világít
Hajósokat a sötétben
Már soha nem irányít.
Pedig innen oly messzire
Lehet fentről ellátni
Nem maradhat észrevétlen
Lehet csónak, vagy bármi.
Gyönyörködnek, nézelődnek
A látványban, mily remek
Lelküket, ábrándjaikat
Messzi viszik a szelek.
Aztán mikor leérkeztek
A toronynak aljára
Olyat láttak, megdermedtek
Ami őket ott várta.
Középen, a tüzhely mellett
Ringott öreg hintaszék
Kockás pokróc ráterítve
A tűzhelyen nagy fazék.
Valaki felélesztette
Felszította a tüzet
Pattog a fa, étel gőze
Töltötte be a teret.
Sehol senki, nézik egymást
Rémülten a gyerekek
Pipa füstje száll feléjük
A szívük is megremeg.
Halk kuncogás hallatszik az
Időtlen félhomályból
Szoba mélyén a sötétben
Papagájnak hangja szól.
Lórri, Lórri, kapirány úrrr
Lórri - mondja a madár
Zseblámpáknak fénye villan
De nincs ott a papagáj.
Semmi sincsen a sarokban
Hiába is keresik
Megfordulnak, nincs ott semmi
Becsapták érzékeik.
Hogy lehet ez? Összenéznek
Meneküljünk innen el
Amíg lehet! Így most másra
Többé egyik sem figyel.
Mikor végre kívül állnak
Még a lábuk is remeg
Mi volt ez? Néznek egymásra
Rémülten a gyerekek.
Hat fiatal hazafelé
Lázas szívvel bandukol
Kezük remeg, arcuk sápadt
Fülükben az ér dobol.
A dologról nem beszélnek
Soha sehol senkinek
Egyikük se hitte volna
Hogy léteznek szellemek.
Útjuk elvált, elkerültek
Egymástól oly messzire.
De egyet biztosan tudtak:
Vissza nem jönnek ide.
Évre év jött, messzeringó
Sok tél, tavasz tovaszállt
Elbúcsúzott szépen csöndben
Velük ment az ifjuság.
Ki-ki másutt vert tanyát, mert
Mindegyik ahol tudott
Kinek égi, kinek földi
Boldogság, ami jutott.
Egyszer-egyszer messzejárnak
Goldolatban néha nég
Amikor a család alszik
És csillaggal szórt az ég.
Visszagondolnak a régi
Történetre csendben még
Lelkükben a titokzatos
Torony képe izzik, ég.
Nyitott szenmel hánykolódnak
Forgolódnak az ágyon
És már egyikük se tudja
Valóság volt, vagy álom.
VÉGE
Ballada a világítótorony titkáról
misztikus vers
Valahol van messze-messze
Tengerparton egy nagyváros
Lüktető az élet benne
Éjjel-nappal nyüzsgő, hangos.
Nagyvárosnak belsejében
Lótnak-futnak emberek
Jön-megy benne milliónyi
Férfi, nő és kisgyerek.
Öböl mélyén fövenyes part
Halkan csobban itt a hullám
Védett hely ez, erre strandol
Városlakó ember mind tán.
Öböl szélén rakodópart
Betonmóló várja-hívja
A hajókat, s éjszakánként
Villanófény irányítja.
Messze kint a város szélén
Mesterséges félsziget
Rajta öreg nagy torony áll
Másutt nem láthatsz ilyet.
Hatalmas hullámok nyalták
Fényesre a sok követ
Erre mindig hideg szél fúj
Fürödni itt nem lehet.
A szigetet nagy kövekből
Hordták össze valaha
S egy világítótornyot
Építettek fel oda.
Sok-sok évig szolgálta a
Hajók, bárkák garmadát
Bagoly lakja most vén őrnek
Rég elárvult otthonát.
Itt élt egykor, réges-régen
Egyedül, magányosan
Egy őr, aki tüzet gyújtott
Esténként a toronyban.
Aztán kapott ajándékba
Hogy ne legyen egyedül
Egy papagájt, egy Lórikát
Vele az idő repül.
Közben teltek-múltak évek
Éjre éj jött, napra nap
És a Sorsnak hálójában
Az öreg is fennakadt.
Azóta üres a torony
Nem lakik ott senki már
De az öreg madarával
Kísérteni visszajár.
Legalábbis ezt beszélik
Még most is az emberek
Babonás történet járja
Errefelé rengeteg.
Nem is jár-kel arra senki
Elkerülik messzire
Még a turisták sem mennek
Soha a közelibe.
Egyszer aztán hat fiatal
Messziről jött, erre járt
Nem beszéltek senkivel,
Így nem tudhatták a szabályt.
Mármint a toronynak titkát
Nem hallhatták senkitől
Végigjárták így a partot
Nem tartottak semmitől.
Fáradtságuk tovaillant
Rosszkedvük is tovaszállt
Amikor odaérkeztek
Ahol a félsziget állt
Meglátták a sziget csücskén
Magasodó nagy hodályt
Felcsapódó fehér tajték
Mosta mohos oldalát.
Gyönyörű volt, némán nézték
Szájtátva a gyerekek
Ennél szívbemarkolóbbat
Tán festeni sem lehet.
Vörösen hanyatlik a Nap
Megfesti a habokat
Öreg torony vén falán is
Vöröslik a vakolat.
Aztán eltűnt ez a látvány
Szájuk még tátva maradt
Ahogy álltak megkövülve
A szürkülő ég alatt.
Valahogy templomi béke
Csendje őket járta át
Aztán lassan feleszmélve
Sóhajtott a hat barát.
Szürkületben, sötétségben
Lábuk jó utat keres
Remélték, hogy nem lesz útjuk
Sziklákon át végzetes.
Odaértek holtfáradtan
A toronynak tövibe
Korhadt ajtó képe tárul
A hat barát elibe.
Nyikorogva nyílik, nincsen
Rajta se kilincs se zár
Megette a rozsda régen
Nagyon-nagyon régen már.
Zseblámpáknak fénye körben
Világítja a falat
Oldalt korhadt lépcső látszik
Recseg lent a padozat.
Tüzet kéne rakni, fáznak
Középen egy kőlap áll
Egyikük a fal tövében
Fadarabokat talál.
Tüzet raknak, előkerül
Hamar a hat hátizsák
Szendvicseket vesznek elő
S nézik a tűz parazsát.
Langy melegben elpilledtek
De jó a tűz melege
Pihennek, hogy visszatérjen
Kezük, lábuk ereje.
Lepihenni hálózsákot
Előveszik mihamar
Kialudt a tűz is mostmár
Az éj mindent betakar.
Pókháló és por lep mindent
De ez most nem érdekes
Hálózsákba belebújva
Mind álmodnak édeset.
Másnap reggel kipihenten
Nagyvidáman ébredtek
Ki tornászni, ki mosdani
Szana-szerte széledtek.
Tengervízben mosakodni
Nem olyan vidám móka
Jéghideg víz permetez a
Mezítelen lábukra.
Aztán újra összegyűltek
Odabent a toronyban
Felmásztak a csigalépcsőn
Mit lehet látni onnan.
Rég elárvult már a torony
Többé sose világít
Hajósokat a sötétben
Már soha nem irányít.
Pedig innen oly messzire
Lehet fentről ellátni
Nem maradhat észrevétlen
Lehet csónak, vagy bármi.
Gyönyörködnek, nézelődnek
A látványban, mily remek
Lelküket, ábrándjaikat
Messzi viszik a szelek.
Aztán mikor leérkeztek
A toronynak aljára
Olyat láttak, megdermedtek
Ami őket ott várta.
Középen, a tüzhely mellett
Ringott öreg hintaszék
Kockás pokróc ráterítve
A tűzhelyen nagy fazék.
Valaki felélesztette
Felszította a tüzet
Pattog a fa, étel gőze
Töltötte be a teret.
Sehol senki, nézik egymást
Rémülten a gyerekek
Pipa füstje száll feléjük
A szívük is megremeg.
Halk kuncogás hallatszik az
Időtlen félhomályból
Szoba mélyén a sötétben
Papagájnak hangja szól.
Lórri, Lórri, kapirány úrrr
Lórri - mondja a madár
Zseblámpáknak fénye villan
De nincs ott a papagáj.
Semmi sincsen a sarokban
Hiába is keresik
Megfordulnak, nincs ott semmi
Becsapták érzékeik.
Hogy lehet ez? Összenéznek
Meneküljünk innen el
Amíg lehet! Így most másra
Többé egyik sem figyel.
Mikor végre kívül állnak
Még a lábuk is remeg
Mi volt ez? Néznek egymásra
Rémülten a gyerekek.
Hat fiatal hazafelé
Lázas szívvel bandukol
Kezük remeg, arcuk sápadt
Fülükben az ér dobol.
A dologról nem beszélnek
Soha sehol senkinek
Egyikük se hitte volna
Hogy léteznek szellemek.
Útjuk elvált, elkerültek
Egymástól oly messzire.
De egyet biztosan tudtak:
Vissza nem jönnek ide.
Évre év jött, messzeringó
Sok tél, tavasz tovaszállt
Elbúcsúzott szépen csöndben
Velük ment az ifjuság.
Ki-ki másutt vert tanyát, mert
Mindegyik ahol tudott
Kinek égi, kinek földi
Boldogság, ami jutott.
Egyszer-egyszer messzejárnak
Goldolatban néha nég
Amikor a család alszik
És csillaggal szórt az ég.
Visszagondolnak a régi
Történetre csendben még
Lelkükben a titokzatos
Torony képe izzik, ég.
Nyitott szenmel hánykolódnak
Forgolódnak az ágyon
És már egyikük se tudja
Valóság volt, vagy álom.
VÉGE