Belefáradtam
Bobby Leng:
Belefáradtam
-vers-
Egy sorsüldözött ember panasza
A földi sakktáblán a sors keze
Ide-oda tologatja a bábokat
S adja ránk az égi áldást
Vagy szórja ránk az átkokat.
Sorsszerű mindez, lehet és talán.
Elkerülni a sorsunkat nem lehet.
De belenyughatok-e, hogy nekem
Csak balsors jutott szebb jövő helyett?
Belefáradtam az örökös harcba.
A sorssal vívni örökös harc.
De ez a sok háborúzás mindig
Örökösen csak vesztés, kudarc.
Az Élet sakktábláján nekem
A Sors végül mattot adott.
Elhitette velem, s megértettem
Hogy én csak egy vesztes vagyok.
Küzdöttem bátran, becsülettel.
Foggal-körömmel, mi csontig kopott.
De a nagy harc semmi mást nem
Csakis fájdalmas kudarcot hozott.
Bármit tettem is, ma már belátom:
Kevés volt, de én nem tudtam többet.
Éltem úgy, hogy semmit se bánjak
Mégis hullattam oly sok könnyet.
Tévedés volt naívul hinnem
Hogy engem is emberszámba vesznek.
De csak kapcarongy voltam, amit
A büdös, szennyes lábakra tekernek.
Én mindig csakis egyet akartam:
Élni békével, bizton, csendesen.
De nem sikerülhetett, mert az élet
A sorsom nem adta ezt meg nekem.
Harcoltam lelkem nyugalmáért.
Szerelemért, és szeretetért.
De mindenki csak kigúnyolt engem
És nagyon-nagyon sok bánat ért.
Koldus voltam a gazdagok között.
Hittem mégis, hogy ember vagyok.
De most heverek összetörten itten
Mert rámtapostak, hát visszakozok.
Gyenge vagyok ehhez, már belátom.
Sokáig tartott, de mostmár tudom.
Megértettem, hogy nincs mit tennem
Nem járhatok már ezen az uton.
Gyenge vagyok a küzdéshez, s nem gyáva.
Kevés vagyok én, mert szegény.
Ha gazdag lehetnék, hajbókolnának
És alázattal fordulnának felém.
Dehát egy ember az csak egy ember.
Pláne, sőt, direkt, ha koldusszegény.
Nem számíthat, csakis önnönmagára
Hogy kilábalhat, nincs rá remény.
Törtem rég én is kezem-lábam
Hogy mások szemében jobb legyek.
Megfelelni mindenkinek képtelenség
És ezzel semmire nem megyek.
Irigyem akadt szépszámmal mégis.
Mit irigyeltek, ma sem tudom.
Gonosz szívükből gyűlölet áradt
S ezért bánkódom, búslakodom.
De nem harcolok már, beleuntam.
A pozitív hozzáállás ide vezetett.
Én hiába állok hozzá pozitívan
Ha másból úgy sugárzik a gyűlölet.
Tűrtem én sokszor mosolyogva.
S sokszor bosszantott a helyzetem.
De védekezni a rosszindulat ellen
Az ember nem tud, mert képtelen.
Vesztettem, már nem küzdök, mert hiába.
Mindig s újra jön valami rossz.
Elfáradtam már, meguntam, mert mára
Az erőm elfogyott, foszlott, kopott.
A sok rosszindulatú hazugságnak
Gátját vetni nincs erőm, nem tudom.
Ezért hát úgy döntöttem: végre
A sok küzdelmet, harcot feladom.
Ha egyik bajt végre elhárítottam
Rögtön jött másik: gyalázat ez.
Aki valamiért nem fér meg tőlem
Sose adja fel: a vérem kell.
Elpusztítani valakit könnyű.
Különösen, ha feladta már.
Elvenni mindenét, és megszerezni
Az életét is, igen nagy ár.
Hát én most odadobom, mint koncot:
Vigyétek, hogy rajta marakodjatok.
Vegyétek el, amit csak tudtok, tőlem
S aztán már nyugodni hagyjatok.
VÉGE
Belefáradtam
-vers-
Egy sorsüldözött ember panasza
A földi sakktáblán a sors keze
Ide-oda tologatja a bábokat
S adja ránk az égi áldást
Vagy szórja ránk az átkokat.
Sorsszerű mindez, lehet és talán.
Elkerülni a sorsunkat nem lehet.
De belenyughatok-e, hogy nekem
Csak balsors jutott szebb jövő helyett?
Belefáradtam az örökös harcba.
A sorssal vívni örökös harc.
De ez a sok háborúzás mindig
Örökösen csak vesztés, kudarc.
Az Élet sakktábláján nekem
A Sors végül mattot adott.
Elhitette velem, s megértettem
Hogy én csak egy vesztes vagyok.
Küzdöttem bátran, becsülettel.
Foggal-körömmel, mi csontig kopott.
De a nagy harc semmi mást nem
Csakis fájdalmas kudarcot hozott.
Bármit tettem is, ma már belátom:
Kevés volt, de én nem tudtam többet.
Éltem úgy, hogy semmit se bánjak
Mégis hullattam oly sok könnyet.
Tévedés volt naívul hinnem
Hogy engem is emberszámba vesznek.
De csak kapcarongy voltam, amit
A büdös, szennyes lábakra tekernek.
Én mindig csakis egyet akartam:
Élni békével, bizton, csendesen.
De nem sikerülhetett, mert az élet
A sorsom nem adta ezt meg nekem.
Harcoltam lelkem nyugalmáért.
Szerelemért, és szeretetért.
De mindenki csak kigúnyolt engem
És nagyon-nagyon sok bánat ért.
Koldus voltam a gazdagok között.
Hittem mégis, hogy ember vagyok.
De most heverek összetörten itten
Mert rámtapostak, hát visszakozok.
Gyenge vagyok ehhez, már belátom.
Sokáig tartott, de mostmár tudom.
Megértettem, hogy nincs mit tennem
Nem járhatok már ezen az uton.
Gyenge vagyok a küzdéshez, s nem gyáva.
Kevés vagyok én, mert szegény.
Ha gazdag lehetnék, hajbókolnának
És alázattal fordulnának felém.
Dehát egy ember az csak egy ember.
Pláne, sőt, direkt, ha koldusszegény.
Nem számíthat, csakis önnönmagára
Hogy kilábalhat, nincs rá remény.
Törtem rég én is kezem-lábam
Hogy mások szemében jobb legyek.
Megfelelni mindenkinek képtelenség
És ezzel semmire nem megyek.
Irigyem akadt szépszámmal mégis.
Mit irigyeltek, ma sem tudom.
Gonosz szívükből gyűlölet áradt
S ezért bánkódom, búslakodom.
De nem harcolok már, beleuntam.
A pozitív hozzáállás ide vezetett.
Én hiába állok hozzá pozitívan
Ha másból úgy sugárzik a gyűlölet.
Tűrtem én sokszor mosolyogva.
S sokszor bosszantott a helyzetem.
De védekezni a rosszindulat ellen
Az ember nem tud, mert képtelen.
Vesztettem, már nem küzdök, mert hiába.
Mindig s újra jön valami rossz.
Elfáradtam már, meguntam, mert mára
Az erőm elfogyott, foszlott, kopott.
A sok rosszindulatú hazugságnak
Gátját vetni nincs erőm, nem tudom.
Ezért hát úgy döntöttem: végre
A sok küzdelmet, harcot feladom.
Ha egyik bajt végre elhárítottam
Rögtön jött másik: gyalázat ez.
Aki valamiért nem fér meg tőlem
Sose adja fel: a vérem kell.
Elpusztítani valakit könnyű.
Különösen, ha feladta már.
Elvenni mindenét, és megszerezni
Az életét is, igen nagy ár.
Hát én most odadobom, mint koncot:
Vigyétek, hogy rajta marakodjatok.
Vegyétek el, amit csak tudtok, tőlem
S aztán már nyugodni hagyjatok.
VÉGE