Syuron.hu

Bobby Leng:
Dől a fa



Atyák, nagyatyák, ükapák ültették hajdan
Hogy a jövő nemzedéké legyen majdan.

Óvták és védték, karózták és locsolták
Lehullott lombját a kert sarkába hordták.

Féltették, vigyázták, törzsét simogatták
Levelét, ágait, virágát csodálták.

Örültek, hogy hogy nő, ni, magasra
Sokszor hűsöltek eleink alatta.

Susogott, rezgett, zizegett - így beszélt
Öregjeinkkel együtt sok mindent megélt.

A fa megnőtt, eleink eltávoztak már.
Nyomukat nem őrzi se út, se por, se sár.

De amit ültettek: a fák itt állanak.
Alábújhatsz, ha esik, vagy ha tűz a nap.

Mióta itt állnak, változott a világ.
Másmilyen ház és kert, másmilyen a virág.

Égbe szökkenő, hatalmas lombú fák
Itt éltek köztünk századokon át.

Mai kor embere hasznot vár, azt keres
Hogy pénzhez jusson, mindenhová beles.

Pénzzé tesz bármit. Értékrendje más
És talán mindezért nem is ő a hibás.

Nem nézi, nem látja, nem érzi lényegét
Mi érték, s mi nem - így éli életét.

A vastag törzsű fák súlyos ágai
Viharban törnek. Mondják: ki kell irtani.

Veszélyes! Beteg is! - mondják - Ki vele!
Magasból fájóan ránktekint idele.

Aztán vágják a fát. A szívem meghasad.
Még a fűrész is sír, ahogy törzsébe szalad.

Némán tűri sorsát, eldől. - Már halott.
Maga után csak űrt, nagy űrt hagyott.

A szívem meghasadt, ahogy eldőlt a fa.
Csak egy reccsenés volt egyetlen jajszava.

Zúzzák-húzzák-vonják, cibálják százfelé.
Őseink lelke sír. Vajon ki értené?

Kisgyerek nem bújhat többé már mögéje.
Nem mehetsz el tőle, nem jöhetsz feléje.

Nem kergetőzik a szél a lombjában.
Nem áll se sorban, se pedig magában.

Tönkjének gyűrűi mesélhetnének
Ha a meséi valakit érdekelnének.

Gombák telepszenek száradó tönkjére
De lombját már sose nyújtja az égre.

Kopár lesz a helye. Még a szívemben is.
Hiányzik. Nem látom, utam ha arra visz.

Üres lett az a hely. Nincs semmi, semmi ott.
Ősökkel együtt halt. Nincsen már. Nincs... Csak VOLT.



VÉGE