El nem küldött levél
Bobby Leng:
El nem küldött levél
vers
Írtam egy levelet. Hosszan, sok oldalon.
Minden benne van, minden búm, bánatom.
Lelkemnek legmélyén megbúvó szép szavak.
Szívemből áradó, áramló könny-patak.
Fekete sorokat szánt a toll, ezeret.
A könnyem áztatja, mosdatja ezeket.
Legbelső titkaim vetettem papírra.
Akinek elküldöm, tudja majd, ki írta.
Írtam és írtam, és magával ragadott.
Szomorú, sértődött, megbántott, zaklatott.
Megbántott? Igen, az, de hányszor, Istenem!
Hiányzott belőle, nem is volt szerelem!
Csak az bánt, hogy engemet soha nem szeretett.
Csak hittem. Magamat becsaptam. Nevetett.
Túl későn jöttem rá. Nincsen már több esély.
Nincs, csak a fájdalom. Nincs jövőnk, nincs remény.
Én balga, úgy éltem, tudatlan, naivan.
Azt hittem, szerelem, ami volt, ami van.
Késő már megtudnom, hogy nem volt kölcsönös.
Későn jöttem rá, a szemem már nem ködös.
Most látom tisztán csak, mennyire becsapott.
Jeges volt a szíve, teljesen befagyott.
Szeretett-e vajon valakit valaha?
Várta-e őt nagyon ugyanígy más haza?
Hazudott-e vajon másnak is ugyanígy?
Kihasznált, eldobott. Nem szent volt ez a frigy.
Minden itt van írva, mind igaz, ami fájt.
Most minden titkomat e papír előtárt.
De mégsem küldtem el, sohase, ittmaradt.
Mire leírtam mind, a könnyem elapadt.
Nyugvással csuktam le, zártam a levelet.
Szorosan leragasztóztam a fedelet.
Sohase bontom fel. Sem én, se ő, se más.
Minden fájdalomért mindkettőnk a hibás.
Ő, mert elkövette, amit elkövetett.
És én, mert ráhagytam, mindent, amit tett.
Nem tudtam meglátni, hogy sose szeretett.
Annyiszor megbántott, mikor csak lehetett.
Nem volt elég erős szerelmem, már tudom.
Megváltoztatni nem elég, hogy akarom.
Tévedésben éltem, belátom. Késő már.
Elveszett az esély, nincsen több. Milyen kár.
Milyen út sodor el, visz ide, vagy oda
Az egész élet egy iskola, tanoda
Hibánkból okulunk, tanulunk, ha tudunk.
Hogyha nem, akkor majd magunktól elbukunk.
Egyik út erre visz, a másik másfelé.
Egyiken én megyek, a másik az övé.
Útjaink egyszer rég közösen futottak.
Azután elváltak, kátyúba jutottak.
Hát ez nem sikerült, belátom, szomorú.
Sok hiba megtörtént, az Isten a tanú.
Lázasan keresem, mi az ok, mi lehet.
Mi miatt feleztük ketté a kenyeret.
Egyikünk túl puha, másikunk túl kemény?
Egyikünk gyáva volt, másikunk nagylegény?
Jaj, de mindegy már. Messze volt, elveszett.
Miért is írtam meg én azt a levelet?
Mégha olvasná is, még az is mit se ér.
Neki nem számít az, mit is ír a levél.
Nem fog megszeretni ettől, azt jól tudom.
Jobb, hogyha végre már, végleg én feladom.
Csak ne fájna úgy, ne karcolna itt bent.
Kiírtam magamból végre e levelet.
Postára, küldöncnek, valaki vigye el.
Ebben a levélben életem vezekel.
Kiadtam titkaim, mindenem, ami fájt.
Aki elolvassa, szívembe belelát.
Megérti-e vajon, hogy mitől szenvedek
Rég elmúlt tavaszok, jéghideg zord telek.
Sok idő, amíg volt, azt hittem, boldogok.
Most látom: örömet egyik se nem hozott.
Hamis máz, vágyálom a remény s szeretet
Hazugság, hamisság, utólag betemet.
Utólag könnyű már okosan ítélni.
Tiszta fejjel látni, távolból szemlélni.
De akkor nem láttam, azt hittem, jó nekem.
Most pedig leírtam mindazt, mit tett velem.
Leírtam. Üresség maradt csak utána.
Mintha a bánat is könnyedebbé válna.
Elmúlt volna már? Ettől? Hogy leírtam?
Lehetséges volna? Pedig mennyit sírtam!
A könnyem elapadt, ott van a papíron.
Utólag olvasni nem tudom, nem tudom.
Behajtom, becsukom, lezárom, elteszem.
Elküldjem? Nem merem. Megérti? Nem hiszem.
Titkomat lezártam, enyém lett, az marad.
Úgyse bontja le már a köztünk lévő falat.
Nem küldtem soha el, soha a levelet.
Most meg már nincsen is, nincsen többé kinek...
VÉGE
El nem küldött levél
vers
Írtam egy levelet. Hosszan, sok oldalon.
Minden benne van, minden búm, bánatom.
Lelkemnek legmélyén megbúvó szép szavak.
Szívemből áradó, áramló könny-patak.
Fekete sorokat szánt a toll, ezeret.
A könnyem áztatja, mosdatja ezeket.
Legbelső titkaim vetettem papírra.
Akinek elküldöm, tudja majd, ki írta.
Írtam és írtam, és magával ragadott.
Szomorú, sértődött, megbántott, zaklatott.
Megbántott? Igen, az, de hányszor, Istenem!
Hiányzott belőle, nem is volt szerelem!
Csak az bánt, hogy engemet soha nem szeretett.
Csak hittem. Magamat becsaptam. Nevetett.
Túl későn jöttem rá. Nincsen már több esély.
Nincs, csak a fájdalom. Nincs jövőnk, nincs remény.
Én balga, úgy éltem, tudatlan, naivan.
Azt hittem, szerelem, ami volt, ami van.
Késő már megtudnom, hogy nem volt kölcsönös.
Későn jöttem rá, a szemem már nem ködös.
Most látom tisztán csak, mennyire becsapott.
Jeges volt a szíve, teljesen befagyott.
Szeretett-e vajon valakit valaha?
Várta-e őt nagyon ugyanígy más haza?
Hazudott-e vajon másnak is ugyanígy?
Kihasznált, eldobott. Nem szent volt ez a frigy.
Minden itt van írva, mind igaz, ami fájt.
Most minden titkomat e papír előtárt.
De mégsem küldtem el, sohase, ittmaradt.
Mire leírtam mind, a könnyem elapadt.
Nyugvással csuktam le, zártam a levelet.
Szorosan leragasztóztam a fedelet.
Sohase bontom fel. Sem én, se ő, se más.
Minden fájdalomért mindkettőnk a hibás.
Ő, mert elkövette, amit elkövetett.
És én, mert ráhagytam, mindent, amit tett.
Nem tudtam meglátni, hogy sose szeretett.
Annyiszor megbántott, mikor csak lehetett.
Nem volt elég erős szerelmem, már tudom.
Megváltoztatni nem elég, hogy akarom.
Tévedésben éltem, belátom. Késő már.
Elveszett az esély, nincsen több. Milyen kár.
Milyen út sodor el, visz ide, vagy oda
Az egész élet egy iskola, tanoda
Hibánkból okulunk, tanulunk, ha tudunk.
Hogyha nem, akkor majd magunktól elbukunk.
Egyik út erre visz, a másik másfelé.
Egyiken én megyek, a másik az övé.
Útjaink egyszer rég közösen futottak.
Azután elváltak, kátyúba jutottak.
Hát ez nem sikerült, belátom, szomorú.
Sok hiba megtörtént, az Isten a tanú.
Lázasan keresem, mi az ok, mi lehet.
Mi miatt feleztük ketté a kenyeret.
Egyikünk túl puha, másikunk túl kemény?
Egyikünk gyáva volt, másikunk nagylegény?
Jaj, de mindegy már. Messze volt, elveszett.
Miért is írtam meg én azt a levelet?
Mégha olvasná is, még az is mit se ér.
Neki nem számít az, mit is ír a levél.
Nem fog megszeretni ettől, azt jól tudom.
Jobb, hogyha végre már, végleg én feladom.
Csak ne fájna úgy, ne karcolna itt bent.
Kiírtam magamból végre e levelet.
Postára, küldöncnek, valaki vigye el.
Ebben a levélben életem vezekel.
Kiadtam titkaim, mindenem, ami fájt.
Aki elolvassa, szívembe belelát.
Megérti-e vajon, hogy mitől szenvedek
Rég elmúlt tavaszok, jéghideg zord telek.
Sok idő, amíg volt, azt hittem, boldogok.
Most látom: örömet egyik se nem hozott.
Hamis máz, vágyálom a remény s szeretet
Hazugság, hamisság, utólag betemet.
Utólag könnyű már okosan ítélni.
Tiszta fejjel látni, távolból szemlélni.
De akkor nem láttam, azt hittem, jó nekem.
Most pedig leírtam mindazt, mit tett velem.
Leírtam. Üresség maradt csak utána.
Mintha a bánat is könnyedebbé válna.
Elmúlt volna már? Ettől? Hogy leírtam?
Lehetséges volna? Pedig mennyit sírtam!
A könnyem elapadt, ott van a papíron.
Utólag olvasni nem tudom, nem tudom.
Behajtom, becsukom, lezárom, elteszem.
Elküldjem? Nem merem. Megérti? Nem hiszem.
Titkomat lezártam, enyém lett, az marad.
Úgyse bontja le már a köztünk lévő falat.
Nem küldtem soha el, soha a levelet.
Most meg már nincsen is, nincsen többé kinek...
VÉGE