Hagyaték
Bobby Leng:
Hagyaték
vers
Még nyílik az aranyesőbokor, amit apámtól kaptam.
A háza előtti kiskertből adta, az én házam elé raktam.
Beültettem. Rég volt. Azóta hatalmas nagy lett.
Már nyesegetni, szétültetgetni többször is kellett.
Megtanította, hogyan kell kaszálni, no meg kapálni.
Megtanította, hogyan kell énekelni, és szépen járni.
Gyümölcsmagvakat vetett a kertjébe, mik rendre kikeltek.
Gyümölcsfáit oltotta, gondozta: díszei lettek a kertnek.
Csöndes szavú volt apám, alig szólt kettőt.
Sokat mosolygott, nem láttam homlokán felhőt.
Rengeteg munkával sok szerszám kopott bele tenyerébe.
Kérges kezét sokszor tette gyermeke kócos fejére.
Aminő fákat egykor beoltott nekem, megvannak.
Hatalmas koronájukban nagyszájú szarkák laknak.
Cserregnek, hangoskodnak, ide-oda szállnak.
Az itatójukban fürdenek, szárny-verdesve pacsálnak.
A birs is megvan még, a kert csücskében virágzik.
Hatalmas rózsaszín virága messziről idelátszik.
Apám már elment. Szerszámait megörököltem.
Tenyere nyomát látom fényesre kopott nyelükben.
Valahogy elszállt, elröppent, elillant már az a sok év.
Az idegeneknek nem más, csak a fejfán egy név.
A tőle kapott bokrok, fák azóta is ugyanúgy nyílnak.
Ha jön a tavasz, kibontják szirmaikat, szépen virítnak.
Lehet, hogy száz év is eltelhet, s még akkor is élnek.
Még akkor is ugyanilyenek lesznek, épp ilyen szépek.
Meddig őrizhetem még? Ki tudja? Egy ideig még talán.
S azokat a virágokat is, amelyeket rám hagyott anyám.
Kék liliom, orgona, hóvirág, krizantém, nárcisz és jácint.
Amikor nyílnak, szirmaikon a napfény táncolva játszik.
Gyönyörű szépek, burjánzók, ragyognak, mint régen.
Anyám sincs már, de őket mind itthagyta nékem.
Ahányszor csak a tekintetemet rájuk vetem
Annyiszor jut anyám eszembe, s itt van velem.
Hangja, haja, arca, termete. Mindet felidézem
Amikor a tőle örökölt, szebbnél szebb virágokat nézem.
Szeretném hinni, hogy még nagyon sokáig virítnak.
Reménykedem, hogy talán száz évig is nyílnak.
Anyám egyszerű volt, bölcs, dolgos és szorgos asszony.
Munkában találta őt a hajnal, a nappal, s az alkony.
Birodalmában: a konyhában varrt, foltozott, főzött és mosott.
Gőz szálldosott, amikor lábasai, fazekai közt matatott.
A tűzhely mellett a forróságtól pirosló arca szinte ragyogott.
Bármit is főzött vagy sütött, belőle mindig kis kóstolót adott.
Milyen a gyerek: ott sündörög, s bármi az, megkívánja.
Segít is: hámoz krumplit, tör diót, s a mákot megdarálja.
Nyalakodik is, ha almát reszel, s meggyet, cseresznyét magoz.
Ha süteménytésztát keverget, vagy tojásfehérjét haboz.
Csodálva néztem, amikor a gyúrt levestésztát aprította.
Mint a villám, olyan gyorsan járt a keze, karja, ujja.
Tésztát szárított télire tiszta ruhán a szekrény tetején.
Gyakran zsibbadtak az inak, izmok elfáradt kezén.
De csak ment, és tette a dolgát, sose panaszkodott.
Épp, mint ahogy apám se, pedig nagyon sokat dolgozott.
Minden percük küzdelemben, munkában, dologban telt.
De virultak a fák, nőttek a jószágok, s díszlett a kert.
S emellett mindketten még munkába is jártak.
Nekem mindenképpen példaképeimmé váltak.
Ruhájuk színét hátukon fakóra szítta a nap.
Munkában mindketten oly sokat hajlongtanak.
De jajszó ajkukat sose, egyszer se el nem hagyta.
Hát így nőttem én fel szépen közben nagyra.
Anyám ételeinek ízét, illatát szinte ma is érzem.
Mind olyan finom volt, hogy mindig repetát is kértem.
Szép ünneplő ruháját maga varrta az öreg varrógépen
Lábbal hajtotta, csattogot-zörgött, de varrt szépen.
A galambszürke ruhának fekete gombot, szegélyt rakott.
Takaros volt benne. Szinte elhomályosította a napot.
Aztán ügyesen hálószatyrot, háncs-szatyrot szőtt.
Varázslatos mozdulatait lestem. Visszasírom azt az időt.
Bárhogy is volt, apám s anyám mindig örömmel várt.
Bármikor betoppanhattam... Az az idő elmúlt, lejárt.
Apám s anyám, mindkettő őszinte, önzetlen ember.
Mindig reméltem, hogy sikerül nekem is olyanná lennem.
Mindig csak adtak, még akkor is, hogyha nem kértem.
Saját maguktól vonják meg a falatot, mindig attól féltem.
Utólag látom csak, milyen jó is volt gyereknek lenni.
Csak a tanulással, a játékkal törődni, és sokat nevetni.
Esténként ülni a pitvarban az alkonyi homály-sötétben
Hallgatni, ahogy apám s anyám beszélgetnek éppen.
Előttem sose vitatták meg napi súlyos gondjaikat.
Butuska gyerekként a világról semmit se tudtam emiatt.
De utólag látom: ha nem is szereztem tapasztalatot
Legalább semmi gond gyerekként nem nyomaszthatott.
Anyám nevetése most is itt cseng a fülemben
Amikor a virágait nézegetem a kertben.
Dolgos kezei nyomán dúsan termett a veteményes.
Bölcs asszony volt, szeretetteljes, jó és erényes.
Engedékeny volt, de egyben kemény és határozott
Szava szent volt, és engem szeretettel pallérozott.
Csak adni volt képes. Kérni sose kért semmit.
Épp, ahogy apám sem. Sose szegte semmi a kedvit.
Apám a templomi kórusban rengeteget énekelt.
Hangja olyan volt, amitől a szív kegyelemmel betelt.
Anyám mellett ültem a padban, szép hangját csodáltam.
Olyan szépen tudott énekelni, elmerültem az ámulásban.
Esténként regényekből felolvasott az egész családnak.
Minden este újabb történetek, folytatások vártak.
Izgatottan lestük minden szavát, a bűvös világot
Azt tárta elénk, ahogy a meseszövésbe belevágott.
Én is olvastam sokat, nagyon sokat gyermekkoromban.
Rengeteg regényt, kötetet újra és újra átlapoztam.
Mind elvitt engem egy másik, ismeretlen, csodás világba.
Se láttam, se hallottam, úgy belemerültem az olvasásba.
Hát így van ez. Kitől ezt, kitől azt örököltem, rámhagyták.
Szorgalmas népek voltak, akárcsak az icike-picike hangyák.
Fényképük megvan, őrzi az örökkévalóságnak őket.
Őrzi az őseimet, a becsületes, dolgos, jó és szerény felmenőket.
Őrzöm magamban, testemben, véremben egyes tulajdonságaikat.
Tudatomban, szívemben, lelkemben pedig tetteiket, dolgaikat.
Emlékezem. Emlékük agyamba rögzült végleg, mindörökre.
Mindaddig itt lesznek velem, ameddig még ráléphetek e földre.
VÉGE
Hagyaték
vers
Még nyílik az aranyesőbokor, amit apámtól kaptam.
A háza előtti kiskertből adta, az én házam elé raktam.
Beültettem. Rég volt. Azóta hatalmas nagy lett.
Már nyesegetni, szétültetgetni többször is kellett.
Megtanította, hogyan kell kaszálni, no meg kapálni.
Megtanította, hogyan kell énekelni, és szépen járni.
Gyümölcsmagvakat vetett a kertjébe, mik rendre kikeltek.
Gyümölcsfáit oltotta, gondozta: díszei lettek a kertnek.
Csöndes szavú volt apám, alig szólt kettőt.
Sokat mosolygott, nem láttam homlokán felhőt.
Rengeteg munkával sok szerszám kopott bele tenyerébe.
Kérges kezét sokszor tette gyermeke kócos fejére.
Aminő fákat egykor beoltott nekem, megvannak.
Hatalmas koronájukban nagyszájú szarkák laknak.
Cserregnek, hangoskodnak, ide-oda szállnak.
Az itatójukban fürdenek, szárny-verdesve pacsálnak.
A birs is megvan még, a kert csücskében virágzik.
Hatalmas rózsaszín virága messziről idelátszik.
Apám már elment. Szerszámait megörököltem.
Tenyere nyomát látom fényesre kopott nyelükben.
Valahogy elszállt, elröppent, elillant már az a sok év.
Az idegeneknek nem más, csak a fejfán egy név.
A tőle kapott bokrok, fák azóta is ugyanúgy nyílnak.
Ha jön a tavasz, kibontják szirmaikat, szépen virítnak.
Lehet, hogy száz év is eltelhet, s még akkor is élnek.
Még akkor is ugyanilyenek lesznek, épp ilyen szépek.
Meddig őrizhetem még? Ki tudja? Egy ideig még talán.
S azokat a virágokat is, amelyeket rám hagyott anyám.
Kék liliom, orgona, hóvirág, krizantém, nárcisz és jácint.
Amikor nyílnak, szirmaikon a napfény táncolva játszik.
Gyönyörű szépek, burjánzók, ragyognak, mint régen.
Anyám sincs már, de őket mind itthagyta nékem.
Ahányszor csak a tekintetemet rájuk vetem
Annyiszor jut anyám eszembe, s itt van velem.
Hangja, haja, arca, termete. Mindet felidézem
Amikor a tőle örökölt, szebbnél szebb virágokat nézem.
Szeretném hinni, hogy még nagyon sokáig virítnak.
Reménykedem, hogy talán száz évig is nyílnak.
Anyám egyszerű volt, bölcs, dolgos és szorgos asszony.
Munkában találta őt a hajnal, a nappal, s az alkony.
Birodalmában: a konyhában varrt, foltozott, főzött és mosott.
Gőz szálldosott, amikor lábasai, fazekai közt matatott.
A tűzhely mellett a forróságtól pirosló arca szinte ragyogott.
Bármit is főzött vagy sütött, belőle mindig kis kóstolót adott.
Milyen a gyerek: ott sündörög, s bármi az, megkívánja.
Segít is: hámoz krumplit, tör diót, s a mákot megdarálja.
Nyalakodik is, ha almát reszel, s meggyet, cseresznyét magoz.
Ha süteménytésztát keverget, vagy tojásfehérjét haboz.
Csodálva néztem, amikor a gyúrt levestésztát aprította.
Mint a villám, olyan gyorsan járt a keze, karja, ujja.
Tésztát szárított télire tiszta ruhán a szekrény tetején.
Gyakran zsibbadtak az inak, izmok elfáradt kezén.
De csak ment, és tette a dolgát, sose panaszkodott.
Épp, mint ahogy apám se, pedig nagyon sokat dolgozott.
Minden percük küzdelemben, munkában, dologban telt.
De virultak a fák, nőttek a jószágok, s díszlett a kert.
S emellett mindketten még munkába is jártak.
Nekem mindenképpen példaképeimmé váltak.
Ruhájuk színét hátukon fakóra szítta a nap.
Munkában mindketten oly sokat hajlongtanak.
De jajszó ajkukat sose, egyszer se el nem hagyta.
Hát így nőttem én fel szépen közben nagyra.
Anyám ételeinek ízét, illatát szinte ma is érzem.
Mind olyan finom volt, hogy mindig repetát is kértem.
Szép ünneplő ruháját maga varrta az öreg varrógépen
Lábbal hajtotta, csattogot-zörgött, de varrt szépen.
A galambszürke ruhának fekete gombot, szegélyt rakott.
Takaros volt benne. Szinte elhomályosította a napot.
Aztán ügyesen hálószatyrot, háncs-szatyrot szőtt.
Varázslatos mozdulatait lestem. Visszasírom azt az időt.
Bárhogy is volt, apám s anyám mindig örömmel várt.
Bármikor betoppanhattam... Az az idő elmúlt, lejárt.
Apám s anyám, mindkettő őszinte, önzetlen ember.
Mindig reméltem, hogy sikerül nekem is olyanná lennem.
Mindig csak adtak, még akkor is, hogyha nem kértem.
Saját maguktól vonják meg a falatot, mindig attól féltem.
Utólag látom csak, milyen jó is volt gyereknek lenni.
Csak a tanulással, a játékkal törődni, és sokat nevetni.
Esténként ülni a pitvarban az alkonyi homály-sötétben
Hallgatni, ahogy apám s anyám beszélgetnek éppen.
Előttem sose vitatták meg napi súlyos gondjaikat.
Butuska gyerekként a világról semmit se tudtam emiatt.
De utólag látom: ha nem is szereztem tapasztalatot
Legalább semmi gond gyerekként nem nyomaszthatott.
Anyám nevetése most is itt cseng a fülemben
Amikor a virágait nézegetem a kertben.
Dolgos kezei nyomán dúsan termett a veteményes.
Bölcs asszony volt, szeretetteljes, jó és erényes.
Engedékeny volt, de egyben kemény és határozott
Szava szent volt, és engem szeretettel pallérozott.
Csak adni volt képes. Kérni sose kért semmit.
Épp, ahogy apám sem. Sose szegte semmi a kedvit.
Apám a templomi kórusban rengeteget énekelt.
Hangja olyan volt, amitől a szív kegyelemmel betelt.
Anyám mellett ültem a padban, szép hangját csodáltam.
Olyan szépen tudott énekelni, elmerültem az ámulásban.
Esténként regényekből felolvasott az egész családnak.
Minden este újabb történetek, folytatások vártak.
Izgatottan lestük minden szavát, a bűvös világot
Azt tárta elénk, ahogy a meseszövésbe belevágott.
Én is olvastam sokat, nagyon sokat gyermekkoromban.
Rengeteg regényt, kötetet újra és újra átlapoztam.
Mind elvitt engem egy másik, ismeretlen, csodás világba.
Se láttam, se hallottam, úgy belemerültem az olvasásba.
Hát így van ez. Kitől ezt, kitől azt örököltem, rámhagyták.
Szorgalmas népek voltak, akárcsak az icike-picike hangyák.
Fényképük megvan, őrzi az örökkévalóságnak őket.
Őrzi az őseimet, a becsületes, dolgos, jó és szerény felmenőket.
Őrzöm magamban, testemben, véremben egyes tulajdonságaikat.
Tudatomban, szívemben, lelkemben pedig tetteiket, dolgaikat.
Emlékezem. Emlékük agyamba rögzült végleg, mindörökre.
Mindaddig itt lesznek velem, ameddig még ráléphetek e földre.
VÉGE