Hullik a dió
Bobby Leng:
Hullik a dió
vers
A domboldalban hatalmas lombú
Millió ráncú diófa áll.
Korhadó ágai között a szélnek
A sok levél még útjában áll.
Messziről látszik, távol az erdő
Ő előhírnök tán, nem tudom
Óriás törzsén a nyugvó napfény
Fázósan csillan a domboldalon.
Közel és távol egy lélek sincsen
Szeptember vége. A napsugár
Nem oly meleg már, mint augusztusban
Őszi eső jön, s nagy lesz a sár.
Fázós e fény már, messzire járhat
A nyár és vele a sok kis madár
Elmentek mind, s én hiába nézem
Oly messze van a látóhatár.
Azon is túl tán jön már a tél is
Jégsarkantyúját most feni épp
Hogy oldalába, véknyába vájja
Itt majd az ősznek a vén pribék.
Magával hozza majd a hó-zsákot
S elviszi jókedvünket tova
Csak a gyerekek örülnek majd tán
Ha ellep mindent a tél hava.
De most még csendes őszi idő van
Levél se rezdül, madár se jár
Csak a vén diófa áll ott mogorván
Talán még ő is valamit vár.
Sok-sok termése lehull a fűbe
Megérett, mostmár mind oly nehéz
Elengedi hát: útjára menjen
Levél-szemével utánanéz.
Közelgek. Mostmár innen is látom:
Alatta egy vén korhadt pad áll
Ki építette vajon alája
Amikor erre madár se jár?
Hullik a dió, koppan a padra
S onnan vidáman pattan tova
Vajon az erdő vadjának kell-e
Vagy betemeti a tél hava.
Hogy odaértem, reá is ültem
Recsegő padra fáradtan én
Messze a város, már nem is látni
Nem látszik onnan ide a fény.
Szívemben béke, fülemben csend van
Agyamban zúgó gondolatok
Messzire járok, a képzet csapkod
Mint forgószélben futóhomok.
A szomorkássas alkonyi fényben
Merengek régmúlt időkön én
Apámon, anyámon gondolatom jár
Életük olyan, mint egy regény.
Eszembe jutnak kiskori képek
Emlékek futnak át agyamon
Amikor zsombék hátán ugrálva
Jártam a lápon, vad mocsaron.
Felbuggyan régi emlékek súlya
Szívemet nyomja, alig bírom
Az égre nézek, kémli s kutatja
Szemem a kékben: hol oltalom?
Régi kis bűnök, hibás döntések
Könnyelműségek súlyát viszem
Nehéz a szívem, a szemem könnyes
Szabadulás nincs, nem is hiszem.
Amíg csak élek, cipelem sorsom
Kis buktatóit, jól tudom én
Hol vagy, boldogság, felbukkansz-e még
Valahol majd a szívem egén?
Hol lesz a nyugtom, hol boldogságom
Van-e oly hely e földkereken
Mit nekem szántak égen és földön
Valahol túl a végtelenen?
Bús őszi alkony melankóliája
Szívemet gyötri, fáj a magány
Mint ez öreg fa, úgy vagyok én is
Egyedül leszek mindig talán.
Érik és hullik, lehull a fűbe
Az érett dió egymásután
Öreg fa kérge tanúja volt itt
Az ifjúságunk múlt hajnalán.
Vén gyökerei már korhadoznak
Beteg, halódó a kérge már
Alóla itt-ott otromba gomba
Bújik elő: már itt a halál.
De nem, nem! Miért is lenne
Ettől még vége e fának itt?
Hiszen még hozza néhány ép ágán
Barnára festő leveleit!
Ne temessük még, kérlek, az égre!
Korhadt ágakkal tele a föld
Alatta, de ott, hol letört a szélben
Új hajtás buggyant a háncs között!
Gyökere mélyen a földet túrja
Göbecses, bütykös, de még erős
Áll itt a vártán, viharban, télben
Olyan, mint szálfa-termetű hős.
Ülök alatta némán és csendben
Picinyke cinke cserren fölém
Nézi a fűben széttört diókat
Megenné mostmár: nem az enyém.
Ott lent a völgyben egy patak csurran
Oda jár inni vad és madár
Fürdik a jeges szép tiszta vízben
S utána elnyeli a néma határ.
Vajon egykoron itt mily épület állott
Melynek udvarán a diófa ült
Kis viskó, vityilló vagy tán udvarház?
Mindegy: emléke messze repült.
Nyoma se nincsen, kődarab, vályog:
Nincs tanú rája, hogy itt mi volt
Lehet, hogy semmi: se udvar, sem ház
Csak a magányos fa, mely rég itt honolt.
Lehet, hogy nem kéz volt, ki ültette
A magot, vagy a suhángot rég:
Tán egy varjú, vagy harkály étke
Pottyant a földre valaha rég.
Aztán a földben magból kisarjadt
A kis diófa, száz éve tán
Vagy már több is, hogy kis ifjonc volt
Itt a meredek domb oldalán.
Most megint újra látom a cinkét:
Kis fadarabkát vállamra ejt
Jaj, ugyan - mondja - menjek már innét
El akar űzni, ijeszteget.
Lassan homály kezd ülni a tájra
A ködfátyol egész beburkol itt
Mostmár indulni kell nekem is, mert
Lassan a sötét már beborít.
Kis cinke még egy utolsót reppen
Bele a fűbe: már alig lát
De az utolsó dió-falatkát
Felkapja még és illan tovább.
Holnap, ha pirkad, tudom, ittlelném:
Csapatostul majd iderepül
Mert a fiókák velük maradnak
Nem lesznek tán soha egyedül.
Majd a tavasszal, ha jön a május
Új fiókák kelnek megint
Akkor a régi fészekalj máshol
Keres majd étket törvény szerint.
Sétálva, lassan járok a fűben
Lábamra harmat cseppje suhint
Holnap majd tán még eljövök újra
Hogy a diófát lássam megint.
Lehullnak csendben, fűbe, zizegve
A diók és a falevelek
Még visszanézek, s tekintetem még
Felissza, ahogy a nap lemegy.
Seregélyrajjal találkozom még:
A szőlők felől repültek fel
Mit a szüret után a madár lelhet
Elhagyott szemeket szüretel.
Halk suhogással, csendesen szállnak
Éji helyükre: a tóhoz el
A nádas rejti őket majd ottan
Mert az éj mostmár nagyon közel.
Ilyenkor nincsen hangjuk se, pissz se
Bezzeg ha nap süt, ricsajosak
Nagy csicsergéssel, szárnycsapkodással
Szálldos a fényben a rigócsapat.
Olyankor hangját mind kiereszti:
Mind-mind más-más hangon zenél:
Puttyog és csetteg, csicsereg, füttyög
Ezernyi hangon kiáltja: ÉL!
Így. Mostmár ők is aludni tértek.
Mindenre csend száll, még nagyobb csend.
Szinte templomi e béke itt fenn
Oly sűrű, oly mély, annyira szent.
Amíg a léptem susogva zizzen
Elhajló fűben, gomdolatim
Messzire járnak, tán ottmaradtak
Öreg diófa vén ágain.
Néha megállva hallom a fűben
Bokrok közt matatgató neszit
Apró vadaknak, picinyke éltük
Tevés-vevésük halk jeleit.
Távol az erdőn rőt vadak járnak
Vaddisznó csörtet a makkosig
Csak én nem látok éji homályban
Fülemmel érzem éj neszeit.
Vad madár vijjant valahol ág közt
Talán bagoly volt, lehet, bizony
Vagy felriasztott, ijedt kis árva
Madárka rikoltott valahol.
Távolodom már. A zenit kékje
Fekete színben olvad most fel
Néhány kis csillag feljött az égre
Olyan, mint gyöngyös bársonylepel.
Megállva nézem, csodálva nézem
Betelni nem tud fáradt szemem
A város fénye mindig takarja
Ím most láthatom hát teljesen.
Városi zajban szűnik a lélek
Fájdalma: nem fáj, nem is sajog
Elfedi nyüzsgés, ricsaj és lárma
Éjjel és nappal mindig zajog.
Itt sosem csendesül a zaj el:
Távolról mindig, minduntalan
Hallik a városnak lüktetése:
Este se halkul ez a moraj.
Vágtat és száguld, rohan az úton
A sok jármű és sok ember itt
Nem látnak mást, csak a lámpák fényét
Megszokták városuk zajait.
Ha kinéz majd az ablakon bárki
Mást nem láthat, csak sok neont
Városnak fénye tükröz az égre
Felhőn pirosló fényeket ont.
Az ember tán fél, azért kell néki
Ezernyi lámpás, fényorgia
Vaksi szemét hiába mereszti
Éjszaka nem lát, jobb bújnia.
Sajnos, az ember nincs tekintettel
Nincs semmi másra, aki csak él
Mindenre fényt szór, még hogyha alszik
Akkor is mindent elönt a fény.
A diófának ágai közt én
Láttam az élet más fonalát:
Természet lénye lenne az ember
Csak még nem látja ezt sajnos át.
Valaha barlang lakói voltunk
Sötét és hideg volt, ami volt
Akkor még bizton természet lánya
És fia volt, ki abban lakott.
Beleolvadva, és összebújva
Minden hangot, neszt ismertek ők
Ma, ha kimennél a városodból
Éjjelre, vinnél adó-vevőt.
Vinnél magaddal lámpát és sátrat
Tán még tévét is, és matracot
Kényelmed mindig meglegyen, s vinnél
Magaddal minden fölös kacatot.
Pedig az éjjel nem olyan sötét
Mint ahogy látod onnanfele
Nem tökéletes feketeség ez
Csak a homály a föld fedele.
Milliárd csillag, s a holdnak fénye
Gyakorta társa erdőn-mezőn
Annak, kinek a dolga ott van
Valahol kint a jó levegőn.
Amott már jön fel, felfelé, lopva
Térdemig, vállamig ér már a köd
A domboldalra kúszik és mászik
Mintha csak szállnék felhők fölött.
Igyekszem csendben, sietve, gyorsan
Halkan a fűben, jó csajhosan
Majd’ térdig nedves az összes gúnyám:
Cipőm s öltözetem odavan.
Jószagú rétnek illatát hordom
Hajamon és a ruháimon:
Ha hazaérek, akkor is, ott is
Még ilyen lesz az én illatom.
Őszi kesernyés jószagú réten
Nyirkos avarban, erdőkön át
De régen jártam, majd’ elfeledtem
Az őszi vidék jó illatát.
---
A diófához ha megyek holnap
Jó reggelben indulni fogok
Hogy még délben, napnak fényében
Lássam a fát, az öreg diót.
Valahogy érzem belül a szívem
Legmélyében, hogy visszavár
Talán egyszer rég álmodott rólam
És én is róla, réges-rég már.
Ha odaérek, vén mohos törzsén
Repedt és csomós vén rücsköket
Megsímítom majd tenyeremmel
S talán érzi majd a kezemet.
Átölelem majd, felnézek rája
S hullik rám hervadt diólevél
Koppan a padra diófa-termés
Hófehér béle titkot mesél.
Fülem tapasztom törzséhez ottan
Hallom, hogy halkan lüktet és él
Zsibong az élet az egész fában
Pont, mint az emberben az ér.
Elmesél mindent: az élet titkát
Hogy termése miként született
Barkából, virág bibéjéből lett
Keményhéjú, finom és remek.
Elmesélgeti, hogy ki járja
Körbe a fát, ha diót keres
Mely vad az, s hányan jönnek a télen
Ki havat túr majd és felfedez.
Ami most pottyan, hullik a földre
Mindnek, mindnek gazdája leszen
Egy szem sem marad tavalyról itten
Hiába nézem és keresem.
De most még hullik, hullik a termés
Érik a dió, hullik alá
Ha most nem fogy, nem viszik még el
Hamarost hó hull csendben reá.
Akkor én majd csak gondolat útján
Jöhetek el, mert út nem vezet
Ide a hóban, mélységes hóban
Ember-nem-járta szép övezet.
Érintetlenül hagyni a tájat
Ez ám az emberséges dolog
Ember, maradj a városban mindig
Ameddig csak a szíved dobog.
Ez külön szféra. Ne aggas ott kint
A vadaknak: a táj nem tiéd
Ne kelljen az is, ami ott kint van
Tégedet biztos városod véd.
Gondolj csak arra: otthona rejti
Az erdőm-mezőn vadakat el
Ne zavard őket, élted ott éljed
Ahol születtél, s boldog leszel.
---
Most a mezőket köd fátyla lepte
Tejszerű fátyol, s takarja el
Azt, aki bent jár a sűrű erdőn
No meg a pusztán, s onnan fülel.
Éjjeli vad jár, neszez a sásban
Bokrok közt bujkál: ételt keres
Rettegve rezzen, ha kis zörejt hall
Ijedt szemével most körbeles.
Fülét hegyezve járják a pusztát
Meg az erdőnek sötét honát
Egymástól félnek így is elégszer
Élet-halálharc van odaát.
Minek még ehhez az is, hogy sokszor
Az ember ebbe beavatkozik
Felforgat, felszánt, kivág és elvisz
Bolygatja vadak otthonait.
Te tán szeretnéd, hogyha a házad
A fejed fölül lebontanák?
Ugye nem? Pedig folyton irtod az erdőt
A vadak egyetlen otthonát!
Égetsz a pusztán, mit sem törődve
Mit okoz majd a tüzed ott kint:
Hány állat pusztul a füstben, tűzben?
Miért okozol te ennyi sok kínt?
És hogyha építsz vagy parkosítasz
Ehhez lerombolsz egy másikat
Egy másik élőhelyet döntesz romba
Meggondolatlanul, percek alatt!
Gondolkodj, ember! Ne legyen késő!
Vigyázz mindenre, amid csak van
Ha a vadaknak nem jutna már hely
Elveszik tiédet, az ugye baj?
Akkor kiirtod, ki városodba
Szemetedben ételt turkálni jár
Pedig te voltál, aki elvetted
Egyetlen kincsét: az otthonát!
Ha otthonod van, becsüld meg, kérlek
Ne bántsd az erdőt, és a mezőt
Patakot, folyót, tavat és tengert
S büntess meg minden szemetelőt!
Tiéd, mi most van. Fiad és lányod
És unokád az örökösöd
Nemcsak a házad, de a természet is
Övé lesz, s nem te örökölöd!
Te megkaptad apáid által
Amit meghagytak, ami maradt
Vigyázni kéne mostmár, úgy kérlek
Mindenre vigyázz az ég alatt!
---
Diófa, álmodj! Álmodd, hogy sok kis
Diód a földben kisarjad itt
És ágacskákkal, lombkoronával
Megáldják e domb oldalait!
Egyszer majd erdő, diófa-erdő
Lehet sok magból, remélem én
Tán ha elvetném most a diókat
Az emléke lenne csak az enyém!
Egyszer sokára erdőben járva
Diófa-erdő árnya alatt
Tán emlékeznek arra, ki egyszer
Elvetette itt a magokat!
Lehet, hogy itt jár ágaid közt majd
Akkor a lelkem, tán így leszen
Akkor már más öleli törzsed
Másnak mesélsz majd, és nem nekem.
VÉGE
Hullik a dió
vers
A domboldalban hatalmas lombú
Millió ráncú diófa áll.
Korhadó ágai között a szélnek
A sok levél még útjában áll.
Messziről látszik, távol az erdő
Ő előhírnök tán, nem tudom
Óriás törzsén a nyugvó napfény
Fázósan csillan a domboldalon.
Közel és távol egy lélek sincsen
Szeptember vége. A napsugár
Nem oly meleg már, mint augusztusban
Őszi eső jön, s nagy lesz a sár.
Fázós e fény már, messzire járhat
A nyár és vele a sok kis madár
Elmentek mind, s én hiába nézem
Oly messze van a látóhatár.
Azon is túl tán jön már a tél is
Jégsarkantyúját most feni épp
Hogy oldalába, véknyába vájja
Itt majd az ősznek a vén pribék.
Magával hozza majd a hó-zsákot
S elviszi jókedvünket tova
Csak a gyerekek örülnek majd tán
Ha ellep mindent a tél hava.
De most még csendes őszi idő van
Levél se rezdül, madár se jár
Csak a vén diófa áll ott mogorván
Talán még ő is valamit vár.
Sok-sok termése lehull a fűbe
Megérett, mostmár mind oly nehéz
Elengedi hát: útjára menjen
Levél-szemével utánanéz.
Közelgek. Mostmár innen is látom:
Alatta egy vén korhadt pad áll
Ki építette vajon alája
Amikor erre madár se jár?
Hullik a dió, koppan a padra
S onnan vidáman pattan tova
Vajon az erdő vadjának kell-e
Vagy betemeti a tél hava.
Hogy odaértem, reá is ültem
Recsegő padra fáradtan én
Messze a város, már nem is látni
Nem látszik onnan ide a fény.
Szívemben béke, fülemben csend van
Agyamban zúgó gondolatok
Messzire járok, a képzet csapkod
Mint forgószélben futóhomok.
A szomorkássas alkonyi fényben
Merengek régmúlt időkön én
Apámon, anyámon gondolatom jár
Életük olyan, mint egy regény.
Eszembe jutnak kiskori képek
Emlékek futnak át agyamon
Amikor zsombék hátán ugrálva
Jártam a lápon, vad mocsaron.
Felbuggyan régi emlékek súlya
Szívemet nyomja, alig bírom
Az égre nézek, kémli s kutatja
Szemem a kékben: hol oltalom?
Régi kis bűnök, hibás döntések
Könnyelműségek súlyát viszem
Nehéz a szívem, a szemem könnyes
Szabadulás nincs, nem is hiszem.
Amíg csak élek, cipelem sorsom
Kis buktatóit, jól tudom én
Hol vagy, boldogság, felbukkansz-e még
Valahol majd a szívem egén?
Hol lesz a nyugtom, hol boldogságom
Van-e oly hely e földkereken
Mit nekem szántak égen és földön
Valahol túl a végtelenen?
Bús őszi alkony melankóliája
Szívemet gyötri, fáj a magány
Mint ez öreg fa, úgy vagyok én is
Egyedül leszek mindig talán.
Érik és hullik, lehull a fűbe
Az érett dió egymásután
Öreg fa kérge tanúja volt itt
Az ifjúságunk múlt hajnalán.
Vén gyökerei már korhadoznak
Beteg, halódó a kérge már
Alóla itt-ott otromba gomba
Bújik elő: már itt a halál.
De nem, nem! Miért is lenne
Ettől még vége e fának itt?
Hiszen még hozza néhány ép ágán
Barnára festő leveleit!
Ne temessük még, kérlek, az égre!
Korhadt ágakkal tele a föld
Alatta, de ott, hol letört a szélben
Új hajtás buggyant a háncs között!
Gyökere mélyen a földet túrja
Göbecses, bütykös, de még erős
Áll itt a vártán, viharban, télben
Olyan, mint szálfa-termetű hős.
Ülök alatta némán és csendben
Picinyke cinke cserren fölém
Nézi a fűben széttört diókat
Megenné mostmár: nem az enyém.
Ott lent a völgyben egy patak csurran
Oda jár inni vad és madár
Fürdik a jeges szép tiszta vízben
S utána elnyeli a néma határ.
Vajon egykoron itt mily épület állott
Melynek udvarán a diófa ült
Kis viskó, vityilló vagy tán udvarház?
Mindegy: emléke messze repült.
Nyoma se nincsen, kődarab, vályog:
Nincs tanú rája, hogy itt mi volt
Lehet, hogy semmi: se udvar, sem ház
Csak a magányos fa, mely rég itt honolt.
Lehet, hogy nem kéz volt, ki ültette
A magot, vagy a suhángot rég:
Tán egy varjú, vagy harkály étke
Pottyant a földre valaha rég.
Aztán a földben magból kisarjadt
A kis diófa, száz éve tán
Vagy már több is, hogy kis ifjonc volt
Itt a meredek domb oldalán.
Most megint újra látom a cinkét:
Kis fadarabkát vállamra ejt
Jaj, ugyan - mondja - menjek már innét
El akar űzni, ijeszteget.
Lassan homály kezd ülni a tájra
A ködfátyol egész beburkol itt
Mostmár indulni kell nekem is, mert
Lassan a sötét már beborít.
Kis cinke még egy utolsót reppen
Bele a fűbe: már alig lát
De az utolsó dió-falatkát
Felkapja még és illan tovább.
Holnap, ha pirkad, tudom, ittlelném:
Csapatostul majd iderepül
Mert a fiókák velük maradnak
Nem lesznek tán soha egyedül.
Majd a tavasszal, ha jön a május
Új fiókák kelnek megint
Akkor a régi fészekalj máshol
Keres majd étket törvény szerint.
Sétálva, lassan járok a fűben
Lábamra harmat cseppje suhint
Holnap majd tán még eljövök újra
Hogy a diófát lássam megint.
Lehullnak csendben, fűbe, zizegve
A diók és a falevelek
Még visszanézek, s tekintetem még
Felissza, ahogy a nap lemegy.
Seregélyrajjal találkozom még:
A szőlők felől repültek fel
Mit a szüret után a madár lelhet
Elhagyott szemeket szüretel.
Halk suhogással, csendesen szállnak
Éji helyükre: a tóhoz el
A nádas rejti őket majd ottan
Mert az éj mostmár nagyon közel.
Ilyenkor nincsen hangjuk se, pissz se
Bezzeg ha nap süt, ricsajosak
Nagy csicsergéssel, szárnycsapkodással
Szálldos a fényben a rigócsapat.
Olyankor hangját mind kiereszti:
Mind-mind más-más hangon zenél:
Puttyog és csetteg, csicsereg, füttyög
Ezernyi hangon kiáltja: ÉL!
Így. Mostmár ők is aludni tértek.
Mindenre csend száll, még nagyobb csend.
Szinte templomi e béke itt fenn
Oly sűrű, oly mély, annyira szent.
Amíg a léptem susogva zizzen
Elhajló fűben, gomdolatim
Messzire járnak, tán ottmaradtak
Öreg diófa vén ágain.
Néha megállva hallom a fűben
Bokrok közt matatgató neszit
Apró vadaknak, picinyke éltük
Tevés-vevésük halk jeleit.
Távol az erdőn rőt vadak járnak
Vaddisznó csörtet a makkosig
Csak én nem látok éji homályban
Fülemmel érzem éj neszeit.
Vad madár vijjant valahol ág közt
Talán bagoly volt, lehet, bizony
Vagy felriasztott, ijedt kis árva
Madárka rikoltott valahol.
Távolodom már. A zenit kékje
Fekete színben olvad most fel
Néhány kis csillag feljött az égre
Olyan, mint gyöngyös bársonylepel.
Megállva nézem, csodálva nézem
Betelni nem tud fáradt szemem
A város fénye mindig takarja
Ím most láthatom hát teljesen.
Városi zajban szűnik a lélek
Fájdalma: nem fáj, nem is sajog
Elfedi nyüzsgés, ricsaj és lárma
Éjjel és nappal mindig zajog.
Itt sosem csendesül a zaj el:
Távolról mindig, minduntalan
Hallik a városnak lüktetése:
Este se halkul ez a moraj.
Vágtat és száguld, rohan az úton
A sok jármű és sok ember itt
Nem látnak mást, csak a lámpák fényét
Megszokták városuk zajait.
Ha kinéz majd az ablakon bárki
Mást nem láthat, csak sok neont
Városnak fénye tükröz az égre
Felhőn pirosló fényeket ont.
Az ember tán fél, azért kell néki
Ezernyi lámpás, fényorgia
Vaksi szemét hiába mereszti
Éjszaka nem lát, jobb bújnia.
Sajnos, az ember nincs tekintettel
Nincs semmi másra, aki csak él
Mindenre fényt szór, még hogyha alszik
Akkor is mindent elönt a fény.
A diófának ágai közt én
Láttam az élet más fonalát:
Természet lénye lenne az ember
Csak még nem látja ezt sajnos át.
Valaha barlang lakói voltunk
Sötét és hideg volt, ami volt
Akkor még bizton természet lánya
És fia volt, ki abban lakott.
Beleolvadva, és összebújva
Minden hangot, neszt ismertek ők
Ma, ha kimennél a városodból
Éjjelre, vinnél adó-vevőt.
Vinnél magaddal lámpát és sátrat
Tán még tévét is, és matracot
Kényelmed mindig meglegyen, s vinnél
Magaddal minden fölös kacatot.
Pedig az éjjel nem olyan sötét
Mint ahogy látod onnanfele
Nem tökéletes feketeség ez
Csak a homály a föld fedele.
Milliárd csillag, s a holdnak fénye
Gyakorta társa erdőn-mezőn
Annak, kinek a dolga ott van
Valahol kint a jó levegőn.
Amott már jön fel, felfelé, lopva
Térdemig, vállamig ér már a köd
A domboldalra kúszik és mászik
Mintha csak szállnék felhők fölött.
Igyekszem csendben, sietve, gyorsan
Halkan a fűben, jó csajhosan
Majd’ térdig nedves az összes gúnyám:
Cipőm s öltözetem odavan.
Jószagú rétnek illatát hordom
Hajamon és a ruháimon:
Ha hazaérek, akkor is, ott is
Még ilyen lesz az én illatom.
Őszi kesernyés jószagú réten
Nyirkos avarban, erdőkön át
De régen jártam, majd’ elfeledtem
Az őszi vidék jó illatát.
---
A diófához ha megyek holnap
Jó reggelben indulni fogok
Hogy még délben, napnak fényében
Lássam a fát, az öreg diót.
Valahogy érzem belül a szívem
Legmélyében, hogy visszavár
Talán egyszer rég álmodott rólam
És én is róla, réges-rég már.
Ha odaérek, vén mohos törzsén
Repedt és csomós vén rücsköket
Megsímítom majd tenyeremmel
S talán érzi majd a kezemet.
Átölelem majd, felnézek rája
S hullik rám hervadt diólevél
Koppan a padra diófa-termés
Hófehér béle titkot mesél.
Fülem tapasztom törzséhez ottan
Hallom, hogy halkan lüktet és él
Zsibong az élet az egész fában
Pont, mint az emberben az ér.
Elmesél mindent: az élet titkát
Hogy termése miként született
Barkából, virág bibéjéből lett
Keményhéjú, finom és remek.
Elmesélgeti, hogy ki járja
Körbe a fát, ha diót keres
Mely vad az, s hányan jönnek a télen
Ki havat túr majd és felfedez.
Ami most pottyan, hullik a földre
Mindnek, mindnek gazdája leszen
Egy szem sem marad tavalyról itten
Hiába nézem és keresem.
De most még hullik, hullik a termés
Érik a dió, hullik alá
Ha most nem fogy, nem viszik még el
Hamarost hó hull csendben reá.
Akkor én majd csak gondolat útján
Jöhetek el, mert út nem vezet
Ide a hóban, mélységes hóban
Ember-nem-járta szép övezet.
Érintetlenül hagyni a tájat
Ez ám az emberséges dolog
Ember, maradj a városban mindig
Ameddig csak a szíved dobog.
Ez külön szféra. Ne aggas ott kint
A vadaknak: a táj nem tiéd
Ne kelljen az is, ami ott kint van
Tégedet biztos városod véd.
Gondolj csak arra: otthona rejti
Az erdőm-mezőn vadakat el
Ne zavard őket, élted ott éljed
Ahol születtél, s boldog leszel.
---
Most a mezőket köd fátyla lepte
Tejszerű fátyol, s takarja el
Azt, aki bent jár a sűrű erdőn
No meg a pusztán, s onnan fülel.
Éjjeli vad jár, neszez a sásban
Bokrok közt bujkál: ételt keres
Rettegve rezzen, ha kis zörejt hall
Ijedt szemével most körbeles.
Fülét hegyezve járják a pusztát
Meg az erdőnek sötét honát
Egymástól félnek így is elégszer
Élet-halálharc van odaát.
Minek még ehhez az is, hogy sokszor
Az ember ebbe beavatkozik
Felforgat, felszánt, kivág és elvisz
Bolygatja vadak otthonait.
Te tán szeretnéd, hogyha a házad
A fejed fölül lebontanák?
Ugye nem? Pedig folyton irtod az erdőt
A vadak egyetlen otthonát!
Égetsz a pusztán, mit sem törődve
Mit okoz majd a tüzed ott kint:
Hány állat pusztul a füstben, tűzben?
Miért okozol te ennyi sok kínt?
És hogyha építsz vagy parkosítasz
Ehhez lerombolsz egy másikat
Egy másik élőhelyet döntesz romba
Meggondolatlanul, percek alatt!
Gondolkodj, ember! Ne legyen késő!
Vigyázz mindenre, amid csak van
Ha a vadaknak nem jutna már hely
Elveszik tiédet, az ugye baj?
Akkor kiirtod, ki városodba
Szemetedben ételt turkálni jár
Pedig te voltál, aki elvetted
Egyetlen kincsét: az otthonát!
Ha otthonod van, becsüld meg, kérlek
Ne bántsd az erdőt, és a mezőt
Patakot, folyót, tavat és tengert
S büntess meg minden szemetelőt!
Tiéd, mi most van. Fiad és lányod
És unokád az örökösöd
Nemcsak a házad, de a természet is
Övé lesz, s nem te örökölöd!
Te megkaptad apáid által
Amit meghagytak, ami maradt
Vigyázni kéne mostmár, úgy kérlek
Mindenre vigyázz az ég alatt!
---
Diófa, álmodj! Álmodd, hogy sok kis
Diód a földben kisarjad itt
És ágacskákkal, lombkoronával
Megáldják e domb oldalait!
Egyszer majd erdő, diófa-erdő
Lehet sok magból, remélem én
Tán ha elvetném most a diókat
Az emléke lenne csak az enyém!
Egyszer sokára erdőben járva
Diófa-erdő árnya alatt
Tán emlékeznek arra, ki egyszer
Elvetette itt a magokat!
Lehet, hogy itt jár ágaid közt majd
Akkor a lelkem, tán így leszen
Akkor már más öleli törzsed
Másnak mesélsz majd, és nem nekem.
VÉGE