Ici-pici babuci
Bobby Leng:
Ici-pici babuci
Még csak egy kis paca vagyok
De már nagyonis élek
Nem vagyok szinte még más
Csak egy kis csupasz lélek.
Testembe ágyazódtak a
Különféle jó és rossz gének
Testembe áramlik mindaz
Mit úgy hívnak: méreg.
Ér-csatornákon áramlik bennem
Sűrűsödik és lüktet az élet
Amit teszel velem, mindaz leszek
Ha megszületek. Nagyon félek.
Nyugalom tengere lehetne
Ahol vagyok, ahol élek.
Ehelyett buliban dübörgő zenére
Hánykolódom. Ebből nem kérek.
Visszhangzik a kis zug, az üreg
Úgy érzem, megreped a kéreg
Amely körülvesz, de mégsem
Védelmez eléggé, nem véd meg.
Füst, szmog, por kavarog sűrűn
Nemcsak a te véred: ez az én vérem.
Benne áramlik a sok bűnös elem
Miért van így, sehogyse értem.
Nyugalomra vágyom. Csendre mindig.
Nem kell más. Csak ezt kérem.
A többi zaj: zene, lárma, ricsaj
Tönkreteszi lelkem, szívem, lépem.
Anyu kibuggyanó csupasz hasát
Nem takarja el, így mindenki látja
Nem véd, oltalmaz engem, s nem bújik
Csinos, kényelmes kismamaruhába.
Anyám! Figyelj rám: mozdulni sem tudok
Ha idétlen, feszes ruhákba szorítasz engem.
Megnyomorítva, bénán szorongok
Nem tudok így... nem hagysz lebegnem.
Ezentúl lassabban kéne élnie miattam.
De nem teszi: azt hiszi, tini még.
Szégyell talán, vagy terhem teher neki?
Nem áldott állapot, mit megáld az ég?
Miféle nő vagy? Anyukám lettél!
Méltósággal viseld sorsodat!
Méltó legyél az „anya” szóra
Miattam ne ráncold a homlokodat!
Némelyik asszony, nő, vagy leányzó
A gondolattal is birkózik még
Attól rettegve: megcsúnyul tőlem,
Az anyaságtól, s nem marad szép.
Nem vigyáz énrám. Tudata álmos.
Nem változtatott semmin se még.
Pedig lassítania, azt kéne
Óvatos léptekkel járnia rég.
De nem... Utazgat! ... rázkódom mindig.
S cigarettázik, és szeszt iszik.
Mulatozni jár füstös helyekre
Ahová a babákat soha nem viszik.
S ha már megszülettem, s itt vagyok
Az új világban, amitől úgy féltem
Akkor is csendet és nyugalmat akarok
Magam körül. Csakis ezt kérem.
Nem akarok még külföldre menni
Veletek! Hurcoltok határokon át.
Nem értem én még a távolságnak
Zajos és hangos hívó szavát!
S nem kell külön szoba.
Anyámat, apámat akarom.
Itt legyenek mellettem mindig
Ha a szememet kinyitom.
A külön szobába becsukva
Mindentől rettegek, félek.
Egyedül vagyok, és megrémülök
Ha kialszanak a lámpafények.
Oá-t kiáltok, nyöszörgök, sírok.
„Majd abbahagyja” hallom, érzem.
Nem érzem jól magam, mert fázom
Éhes vagyok... Aput, anyut kérem.
Meleg pólyába kívánkozik a testem
E törékeny holmi, pici szerzet.
De benne ÉN lakom, és én fázom
Ha anyu-apu ölelve nem melenget.
Fázik a testem, fázik a lelkem.
Megnyugvást egyedül nem remélek.
Nem látok magam körül senkit
Akitől vigaszt kaphatnék. Félek.
Itt legyetek a közelemben mindig.
Hogy mindig lássalak, sose féljek.
Hát hogyne sírnék, ha magamra hagytok
Hát kik vagytok ti, lelketlen népek?
Testemnek-lelkemnek melegség kell.
Ha nem veszitek észre, az vétek.
Ellenem elkövetett bűn! Nyugodt szívvel
Nyugodt lélekkel mind elkövettétek!
Sírok hát magányomban mindig.
Pityergek, mint más magányos lélek.
Még semmit se tudok a világról
De ennyit azért már én is értek.
Magamra hagytok? Nem kellek mégse?
Öleljetek! Érezni szeretnélek...
Szívdobbanástok nyugtatna engem
Nem mondhatom még, mert nem beszélek.
Szavak nélkül is értsetek engem!
Biztonságra, közeletekbe vágyom.
Ne hagyjatok már itt a sötétben
A szomszéd szobában, rácsos ágyon!
Csukott, zárt ajtók, rémisztő csöndben
Magamra hagyva árva kis lélek.
Itt vagyok! Velem nem törődtök
Ti felnőttek, ti hatalmas lények!?
Pedig ha nekik, bajuk ha támad
De tudnak sírni, kapkodnak ám!
Magában senki nem szeret lenni
Csak ha másban vigaszt talál.
Hogyha fáj neki. Ha beteg lenne.
Ha bánat éri, aggodalom.
Hiába felnőtt, bácsi vagy néni
A magány akkor is fáj nagyon.
Hát még ha ilyen ici-picike
Babuci még csak, semmi kis pont
Egész nap fekszik hátán szegényke
Nem láthat mást, csak a plafont!
Aztán, ha bármi baja ha esne
Pelusban terem akármi itt
Ha éhes, fázik, vagy félne a szentem
Sírva hívogatja a szüleit!
Ez vagyok én most. Parányi babszem.
Egy pici borsó, porszem csupán.
Ha felnövök és szülő leszek majd
Én is bezárom babám talán?
Itthagytak... Mentek máshová. Jaj-jaj!
Elmentek végleg? Jaj, nem tudom!
Visszajönnek-e még? Mi lesz vélem
Ha elhagytak? Nem tudhatom.
Hiába sírnék, hiába sírok.
Torkom majd’ szétszakad: „Jöjj, kérlek”!
„Anyu-apu, hívlak, nem hallod?
Ajkaim a sírástól már teljesen kékek.
Fejecském elfordul, ott a puha párna.
Belefúrom az arcom, már nem félek.
Szememet lehunyom, elalszom végre
És már semmit, de semmit se érzek.
Magamra hagytatok, lelketlen népség.
Nem kellek mégse? Miért éltem?
De már nem vagyok itt, elmegyek innét
Pedig az életemet nem is én kértem.
Itt voltam. Talán lehettem volna
Tudós, hadvezér. Nem lettem mégsem.
Néhány napocska volt csupáncsak
Ameddig ezen a földön éltem.
Végetvetett sorsom félelmeimnek.
Magával ragadott, eljött értem.
Itt voltam egy kicsit, de addig is
Nem voltam boldog, csak folyton féltem.
Imádnivaló angyalka - mondják
S sirathatnak engem ifjak és vének
Én is sírtam - kit érdekelt az?...
...Már nem vagyok más, csak csupasz kis lélek.
VÉGE
Ici-pici babuci
Még csak egy kis paca vagyok
De már nagyonis élek
Nem vagyok szinte még más
Csak egy kis csupasz lélek.
Testembe ágyazódtak a
Különféle jó és rossz gének
Testembe áramlik mindaz
Mit úgy hívnak: méreg.
Ér-csatornákon áramlik bennem
Sűrűsödik és lüktet az élet
Amit teszel velem, mindaz leszek
Ha megszületek. Nagyon félek.
Nyugalom tengere lehetne
Ahol vagyok, ahol élek.
Ehelyett buliban dübörgő zenére
Hánykolódom. Ebből nem kérek.
Visszhangzik a kis zug, az üreg
Úgy érzem, megreped a kéreg
Amely körülvesz, de mégsem
Védelmez eléggé, nem véd meg.
Füst, szmog, por kavarog sűrűn
Nemcsak a te véred: ez az én vérem.
Benne áramlik a sok bűnös elem
Miért van így, sehogyse értem.
Nyugalomra vágyom. Csendre mindig.
Nem kell más. Csak ezt kérem.
A többi zaj: zene, lárma, ricsaj
Tönkreteszi lelkem, szívem, lépem.
Anyu kibuggyanó csupasz hasát
Nem takarja el, így mindenki látja
Nem véd, oltalmaz engem, s nem bújik
Csinos, kényelmes kismamaruhába.
Anyám! Figyelj rám: mozdulni sem tudok
Ha idétlen, feszes ruhákba szorítasz engem.
Megnyomorítva, bénán szorongok
Nem tudok így... nem hagysz lebegnem.
Ezentúl lassabban kéne élnie miattam.
De nem teszi: azt hiszi, tini még.
Szégyell talán, vagy terhem teher neki?
Nem áldott állapot, mit megáld az ég?
Miféle nő vagy? Anyukám lettél!
Méltósággal viseld sorsodat!
Méltó legyél az „anya” szóra
Miattam ne ráncold a homlokodat!
Némelyik asszony, nő, vagy leányzó
A gondolattal is birkózik még
Attól rettegve: megcsúnyul tőlem,
Az anyaságtól, s nem marad szép.
Nem vigyáz énrám. Tudata álmos.
Nem változtatott semmin se még.
Pedig lassítania, azt kéne
Óvatos léptekkel járnia rég.
De nem... Utazgat! ... rázkódom mindig.
S cigarettázik, és szeszt iszik.
Mulatozni jár füstös helyekre
Ahová a babákat soha nem viszik.
S ha már megszülettem, s itt vagyok
Az új világban, amitől úgy féltem
Akkor is csendet és nyugalmat akarok
Magam körül. Csakis ezt kérem.
Nem akarok még külföldre menni
Veletek! Hurcoltok határokon át.
Nem értem én még a távolságnak
Zajos és hangos hívó szavát!
S nem kell külön szoba.
Anyámat, apámat akarom.
Itt legyenek mellettem mindig
Ha a szememet kinyitom.
A külön szobába becsukva
Mindentől rettegek, félek.
Egyedül vagyok, és megrémülök
Ha kialszanak a lámpafények.
Oá-t kiáltok, nyöszörgök, sírok.
„Majd abbahagyja” hallom, érzem.
Nem érzem jól magam, mert fázom
Éhes vagyok... Aput, anyut kérem.
Meleg pólyába kívánkozik a testem
E törékeny holmi, pici szerzet.
De benne ÉN lakom, és én fázom
Ha anyu-apu ölelve nem melenget.
Fázik a testem, fázik a lelkem.
Megnyugvást egyedül nem remélek.
Nem látok magam körül senkit
Akitől vigaszt kaphatnék. Félek.
Itt legyetek a közelemben mindig.
Hogy mindig lássalak, sose féljek.
Hát hogyne sírnék, ha magamra hagytok
Hát kik vagytok ti, lelketlen népek?
Testemnek-lelkemnek melegség kell.
Ha nem veszitek észre, az vétek.
Ellenem elkövetett bűn! Nyugodt szívvel
Nyugodt lélekkel mind elkövettétek!
Sírok hát magányomban mindig.
Pityergek, mint más magányos lélek.
Még semmit se tudok a világról
De ennyit azért már én is értek.
Magamra hagytok? Nem kellek mégse?
Öleljetek! Érezni szeretnélek...
Szívdobbanástok nyugtatna engem
Nem mondhatom még, mert nem beszélek.
Szavak nélkül is értsetek engem!
Biztonságra, közeletekbe vágyom.
Ne hagyjatok már itt a sötétben
A szomszéd szobában, rácsos ágyon!
Csukott, zárt ajtók, rémisztő csöndben
Magamra hagyva árva kis lélek.
Itt vagyok! Velem nem törődtök
Ti felnőttek, ti hatalmas lények!?
Pedig ha nekik, bajuk ha támad
De tudnak sírni, kapkodnak ám!
Magában senki nem szeret lenni
Csak ha másban vigaszt talál.
Hogyha fáj neki. Ha beteg lenne.
Ha bánat éri, aggodalom.
Hiába felnőtt, bácsi vagy néni
A magány akkor is fáj nagyon.
Hát még ha ilyen ici-picike
Babuci még csak, semmi kis pont
Egész nap fekszik hátán szegényke
Nem láthat mást, csak a plafont!
Aztán, ha bármi baja ha esne
Pelusban terem akármi itt
Ha éhes, fázik, vagy félne a szentem
Sírva hívogatja a szüleit!
Ez vagyok én most. Parányi babszem.
Egy pici borsó, porszem csupán.
Ha felnövök és szülő leszek majd
Én is bezárom babám talán?
Itthagytak... Mentek máshová. Jaj-jaj!
Elmentek végleg? Jaj, nem tudom!
Visszajönnek-e még? Mi lesz vélem
Ha elhagytak? Nem tudhatom.
Hiába sírnék, hiába sírok.
Torkom majd’ szétszakad: „Jöjj, kérlek”!
„Anyu-apu, hívlak, nem hallod?
Ajkaim a sírástól már teljesen kékek.
Fejecském elfordul, ott a puha párna.
Belefúrom az arcom, már nem félek.
Szememet lehunyom, elalszom végre
És már semmit, de semmit se érzek.
Magamra hagytatok, lelketlen népség.
Nem kellek mégse? Miért éltem?
De már nem vagyok itt, elmegyek innét
Pedig az életemet nem is én kértem.
Itt voltam. Talán lehettem volna
Tudós, hadvezér. Nem lettem mégsem.
Néhány napocska volt csupáncsak
Ameddig ezen a földön éltem.
Végetvetett sorsom félelmeimnek.
Magával ragadott, eljött értem.
Itt voltam egy kicsit, de addig is
Nem voltam boldog, csak folyton féltem.
Imádnivaló angyalka - mondják
S sirathatnak engem ifjak és vének
Én is sírtam - kit érdekelt az?...
...Már nem vagyok más, csak csupasz kis lélek.
VÉGE