Képzelet
Bobby Leng:
Képzelet
vers
Mióta csak él ember a Földön
Azóta vágyik repülni már
Százezer évek után most itt van
Fent száll az égen a gépmadár.
Ember alkotta számtalan csoda
Épület, szobor, víztározó
Atomerőmű, milliós város
De mégis maradt álmodozó.
Fentről lenézve éjjelek éjén
Nagyváros fénye kápráztat el
Az utcalámpák aranyfüzére
Messzire nyúlva ott menetel.
Felhőkarcolók neonreklámja
Szemünkbe villan messziről
Százezer ablak millió fénye
Elrejt és felfed másfelől.
Kihalt a város, semmi se mozdul
Mindenki alszik ott alant
Felhők fölött a horizonton
Kibukkan rőten most a Nap.
Megvilágítja ott lenn a tájat
Fénye a fáradt szemedbe csap
Rózsaszín fénybe burkolja ott lent
Az egész tájat, s a gépmadarat.
Alhatnál is, vagy bármi mást tennél
Mégis csak bámulsz kifelé
Kerek ablakban sápadt az arcod
Lenyűgöz a látvány, és a fény.
Ember-alkotta csodás építmény
A Londoni Big-Ben, s Friszkói híd
Vagy a New Yorki Szabadságszobor
Újra meg újra magához hív.
Kicsike bolygónk törékeny gömbje
Odafentről oly jól belátható
A horizonton elhajló ködbe
Beleveszett a sarki hó.
Szépséges Földünk, törékeny lakhely
Vigyázni rája alig tudunk
Sok mindent tettünk és teszünk érte
Félek: az időből kifutunk.
Fentről nem látszik, egyáltalán nem
Hogy a Földön mennyien vagyunk
Csak a táj látszik, vagy a nagy házak
Nem látszik fentről a sok-sok út.
Széles folyókkal szabdalt fennsíkok
Dörgő vízesés innen pici
Parányi ember, hangyányi ember
A Földet végzetébe viszi.
Az óceánok élővilágát
Kizsákmányolni kirajzik ő
Nem gondol arra, mi lesz, ha egyszer
Semmi se lesz már majd, csak ő.
Most fentről nézve nem látszik mindez
A szív s a lélek könnyedebb
Úgy érzed, egyedül vagy a légben
Szárnyatlan ember itt lebeg.
Lenn a táj fentről annyira békés
Nem látszik az, hogy lüktet, hogy él
Felhő takarja lassan a tájat
Nem látszik, ott lenn nyár van, vagy tél.
Ábrándok, álmok, színes varázsok
Képzelet-szülte nagy csodák
De olyan szép mégse lehet tán
Mint amilyen ez a való világ.
Látjuk a szépet, a meseszépet
Mit szemünk és szívünk befogad
Engedd meg, kérlek, oly szépen kérlek
Ne emelj magad köré falat!
Engedd magadhoz, közel magadhoz
A világ oly sok szépet kínál
Ne csak nézz: lássál, szíveddel érezz
S akkor a szíved örömet talál.
Sokszor csak mégy az úton előre
Se jobbra, se balra semmit se látsz
Pedig ha nyitva a szemed, kérlek
Annyi sok apró dolgot találsz.
Láthatsz szép felhőt, alkonyi tájat
Csillogó tóban játszi halat
Ugráló szöcskét, szitáló gólyát
Házak közt fénylő fénysugarat.
Toronyházak közt neonok fénye
Tócsákban csillan, látod? Amott!
Kis apró kertek rózsát lehelnek
A szél rózsaillatot hozott.
Kisgyerek guggol gyepszőnyeg szélén
Anyja mosolygón hozzáhajol
Pici hangyácska cipekszik ottan
A gyerek arcán boldog mosoly.
Aprócska ujját odamutatja
Anyjára felnéz, mi lehet az?
Az anyja inti: sohase bántsad
Mindig kerüld ki a bogarat.
Az is csak egyszer, egyetlenegyszer
Születhet meg, és csak egyszer él
Éppúgy, mint bármely földi teremtmény
Senkit se bánts és sohase félj.
Vigyázunk rád és mindenki másra
Fűre és fára, ami csak él
Mennyei éden vesz körül minket
Te is vigyázz rá, és jó legyél.
Ha tönkretennénk Ezt a Világot
Elmenekülni nem tudunk
Sehol az égen, sehol nincs más hely
Ahol majd egyszer ottlakhatunk.
Hiába sok pénz, vagyon, dicsőség
Kevés lesz mindez, hogy menekülj
Szegény vagy gazdag, egyféleképpen
Majd saját mocskában elmerül.
Mérgezett tenger, sivatag-tenger
Felégett, kiapadt mezők
Erdőnek fája a pénzt szolgálja
Merítsünk már végre erőt!
Erőt, hogy megálljt parancsolhassunk
Ne terjeszkedjünk már tovább
Nem bölcs az ember, a gyarló ember
Aki csak mindenből pénzt csinál!
Mikor lesz vége, ébrendjünk már fel
Lássuk meg magunk korlátait
Ne rontsuk tovább az unokáink
S a mi magunk életkörülményeit!
Sokára, egyszer, majdan talán még
Visszatekint ránk a sok utód
Vajon mit gondolnak akkor majd rólunk
Ha nézik a rólunk készült fotót?
Mit hagyunk rájuk, csak rajtunk múlik
Mégha mégoly sokan is vagyunk
Ésszerű módon kellene élni
Legjobb tudással, ahogy tudunk.
Vége legyen, vagy tovább folytatni
Ez itt a kérdés, hogy mi a cél
Lesz-e még egykor, ezer év múlva
Akkor is lesz még ember, ki él?
Lesz-e majd sok-sok ezer év múlva
Aki láthatja Egyiptomot
Vagy betemette akkorra már rég
A piramisokat a homok?
Lesz-e még akkor, ki megcsodálja
Kilimandzsárónak jegét, havát
Új-Kaledónia párás vidékét
Dinoszauruszok lábnyomát?
Ott még mostan is olyan az égöv
Azt hiszed: felbukkan amott
Egy Dínó, s futhatsz, ha szusszal bírod
Hogy mentsd az irhád, ahogy tudod!
Lesz-e majd, sok-sok száz évek múltán
Aki bejárja Kína Nagy Falát
Zöld-Foki Szigetek fehér fövenyén
Aki otthagyhatja a lábnyomát?
A párás tenger messzire csapkod
Nincs más, csak hófehér homok
Lesz-e, ki majdan hajóra szállva
Eljut, mint egykor őse eljutott?
Megfejtik-e majd sok-sok év múlva
Mit néznek Húsvét-szigeteki fejek
A parton sorban, tengert szemlélve
Vajh’ mire várnak oly rég ezek?
Kiderül-e majd valaha egyszer
Mit jelentenek a Nasca-vonalak
Kinek épültek, mit ábrázolnak
Még senki se érti e Nap alatt.
Teóriákat gyártottak sokszor
Tudósok, antropológusok
Régészek túrják mindig a földet
S örül. ki valamit rólunk megtudott.
Ott lent a mélyben, mélyen a földben
Múltunknak kulcsa rejtezik
Várja, hogy egyszer kíváncsi szemmel
Elszánt tudósok felfedezik.
Teljes igazság sosem derül ki
De összerakni megpróbálható
Egymáshoz illő apró darabkák
Részeiből tán kirakható.
Gondoljuk: így volt, vagy talán úgy volt
Még vita tárgya minden cserép
Talán majd egyszer az is talány lesz
Hogyan élünk itt most mi: ez a nép.
Nézik majd egykor, mi ez a sok-sok
Ismeretlen kacat és vacak
Mire szolgáltak, mire használták
Mi célt szolgált e sok darab?
Ha ráakadnak a könyveinkre
Lehet hogy elolvasni már nem lehet
Nem érti majdan senki se akkor
A most használatos nyelveket.
Ki tudja, merre görbül a sorsunk
Ha nem vigyázunk, emberek!
Nem véd meg semmi önnönmagunktól
Reménykedésünk gyermeteg.
Hiába műhold, tömérdek vívmány
Ha nem úgy élünk, ahogyan kell
Ne segélykiáltás legyen a sorsunk
Amelyre senki sem felel!
Csak egyet mondok: Emberiségünk!
Most mindenre igen jól vigyázz!
Ha nem vigyázol, hamarost eljő
Amire nem vágysz: a fekete gyász!
Ha te elpusztulsz, minden elpusztul
Minden, mi épült, és ami él
Hát ideje volna fejed felkapni
Hogy ne nyeljen el még mindent az éj!
S most képzeld el, hogy szállsz az időben
Előre-hátra, ahogy akarod
A múlt ködéből lassan kibomlik
Szemed előtt a tegnapod.
Képzelet szárnyán bármit elérhetsz
Bárhová eljuthatsz-mehetsz
Még a Holdnak sötét felén is
Még akár ott is ottlehetsz!
Jéghideg kozmosz körülölelhet
Megtapasztalnád: ilyen az éj
Fekete, dermedt, nincs is ott semmi
Minden itt van lent, minden, mi él.
Minden teremtmény lát a sötétben
Csak az ember nem: ő mindig fél
Ezért van az, hogy úgy intézte:
Mindig borítsa őt be a fény.
Itt lent a Földön van a mi világunk
Értékeld, hogy mennyire remek
Valami rendszer bizony van benne
Annyira flottul megszervezett!
Nézd csak a virág szirmait, nézzed!
Bibéjét, szárát, leveleit!
Láthatod rajta, látva, tapintva
Minden milyen rendezett itt!
Nézd, hogy egy vízcsepp mire képes:
Tőle zöldülhet majd ki a rét
Vagy folyóágyban kavicsot görget
S csiszol simára... annyira szép.
Azt mondják, nincsen se szaga, színe,
Áttetsző, talán nem is látható
De ha ott állhatsz a tenger partján
A tenger-illat átható.
A folyóparttól messzire érzik
A vízillat, hűvös, kellemes
Ha odaérsz, a látványa pedig
Egyszerűen lefegyverez.
Mindennek megvan itt e világban
A helye, külön rendszer szerint
Talán egy felsőbb hatalom által
Szerveződött meg minden itt.
Csodás, hogy minden kerek egésszé
Állt össze lassan, mostanra már
Évmilliárdok repültek messze
Planétánk csodás asztalán.
Az ember kíváncsi, s telhetetlen
Mindenre mondja: ez enyém!
Jobb lenne, ha mostmár eszébe jutna:
Az ember is csak egy törékeny lény!
Mostanra eltelt már húsz évszázad
Azóta számláljuk éveink
Nem maradt közben megváltozatlan
Soha semmi sem azóta itt.
A létünk nem más: bizarr kísérlet
Szánalmas, mégis oly remek
Működőképes a legkisebb bogár is
Titokzatos és szervezett!
Miért van így, és miért nem lett másképp
Senki se tudja, mért van ez
Mért alakult így vajon az élet
Vajon másként is lehetne ez?
Ki ad rá választ, őszinte választ?
Senki se adhat, gondolom
Pont olyan rejtély ez is, mint sok más
Megválaszolatlan fogalom.
Tán nem is kéne, sohase kéne
Fejtegetni a titkokat
Hiszen az élet mindőnk számára
Még oly sokmindent tartogat!
Képzelet szárnyán bárhová juthatsz
Akárhová csak akarod
Tengernek partja, vagy vadon mélye
Gondjaidat otthonhagyhatod.
Gondolatodban megtehetsz bármit
Úgy szállsz, repülhetsz, mint a szél
Oly könnyű repted, bár szárnyad nincsen
Akár egy őszi falevél.
Ne legyen olyan kemény a szíved
Lásd meg a bajban szenvedőt
A más bajából, búbánatából
Segíteni így merítsd erőt.
Lásd meg, hogy van még náladnál sokszor
Gyengébb és aki elesett
Ember vagy állat, kész légy segítni
Bármikor, bárhol, egyremegy.
Tedd meg, mit képes lehetsz megtenni
Mert kétszer ad, ki gyorsan ad
Tudod, hogy mások rajtad segítnek
Ha bajba jutnál jómagad.
Ki nyitott szemmel jár a világban
Mindezt meglátja, gondolom
Van, aki jónak született egykor
Mégis kikötött a rossz oldalon.
Miért, ki tudja? Valahogy bomlott
Az egyensúly jó s rossz között
A mérleg nyelve rossz felé hajlott
Ítélkezni nem jó mások fölött.
Ki tudja, bárkit mi okkal űzi
Bármerre is a végzete
Van, kinek adott a sors erőt, és
Van, kinek nincs elég ereje.
Erő kell hozzá, hogy megtanuljuk
Kinek itt milyen hely jutott
Tehetsz is érte, ne okolj senkit
Ha téged másfelé sodort.
Képzeld el, vannak gazdag szegények
És vannak szegény gazdagok
Melyik vagy te, és mi lesz a fontos
Az életedben, csak te tudod.
Lehet tiéd a Föld minden kincse
S lehet hogy nem látsz ennél tovább
Lehet, hogy te vagy a legszegényebb
De láthattál már sok csodát.
Ezt a sok kincset el sose lopják
Nem kell aggódni: elveszik
Amíg csak élsz, a tiéd lesz mindez
Értékéből ez soha nem veszít.
A sok csoda mind-mind nem kerül pénzbe
Csak meg kell látnod: légy erős
Bátorság kell, hogy befogadd mindezt
Lehetsz egy hétköznapi hős.
Vegyél kezedbe egy csodás könyvet
Képzelet szárnyán szárnyalj tova
Feledd el mindazt, ami bánt téged
Egészen másra figyelj oda.
Tedd félre néha, feledd a múltat
A sok hibádat, bűnödet
Biztos, hogy még senki se látott
Tökéletes embereket.
A sok hibából tanulva lépünk
Egy fokkal feljebb minduntalan
Ne rágódjunk már, ami rég elmúlt
Ne bántson, mostmár haszontalan.
Jóvátenni úgysem, visszahozni szintúgy
Elrontott dolgot, időt nem lehet
Előre nézzél, felszegett fejjel
Büszkén hagyd ott, mi elveszett.
Arcodat fürdesd az esti fényben
Hajnali harmat gyöngyein
Figyeld a fecskét, fehér vitorlást
Tengernek zúgó habjain.
Hagyd, hogy az élet körülöleljen
Átlengje minden porcikád
Értsd meg, hogy csupán egy itt a lényeg:
Élni egyformán mindenki imád.
Élni... milyen egyszerű szó ez!
Nézz csak körül! Itt minden él!
Része vagy te is a természetnek
Nemcsak a fű vagy falevél!
Bármit is teszel, hatása lesz majd
Környezetedre, láthatod
Biztos kezekkel, és akarattal
Akár szebbé is formálhatod!
VÉGE
Képzelet
vers
Mióta csak él ember a Földön
Azóta vágyik repülni már
Százezer évek után most itt van
Fent száll az égen a gépmadár.
Ember alkotta számtalan csoda
Épület, szobor, víztározó
Atomerőmű, milliós város
De mégis maradt álmodozó.
Fentről lenézve éjjelek éjén
Nagyváros fénye kápráztat el
Az utcalámpák aranyfüzére
Messzire nyúlva ott menetel.
Felhőkarcolók neonreklámja
Szemünkbe villan messziről
Százezer ablak millió fénye
Elrejt és felfed másfelől.
Kihalt a város, semmi se mozdul
Mindenki alszik ott alant
Felhők fölött a horizonton
Kibukkan rőten most a Nap.
Megvilágítja ott lenn a tájat
Fénye a fáradt szemedbe csap
Rózsaszín fénybe burkolja ott lent
Az egész tájat, s a gépmadarat.
Alhatnál is, vagy bármi mást tennél
Mégis csak bámulsz kifelé
Kerek ablakban sápadt az arcod
Lenyűgöz a látvány, és a fény.
Ember-alkotta csodás építmény
A Londoni Big-Ben, s Friszkói híd
Vagy a New Yorki Szabadságszobor
Újra meg újra magához hív.
Kicsike bolygónk törékeny gömbje
Odafentről oly jól belátható
A horizonton elhajló ködbe
Beleveszett a sarki hó.
Szépséges Földünk, törékeny lakhely
Vigyázni rája alig tudunk
Sok mindent tettünk és teszünk érte
Félek: az időből kifutunk.
Fentről nem látszik, egyáltalán nem
Hogy a Földön mennyien vagyunk
Csak a táj látszik, vagy a nagy házak
Nem látszik fentről a sok-sok út.
Széles folyókkal szabdalt fennsíkok
Dörgő vízesés innen pici
Parányi ember, hangyányi ember
A Földet végzetébe viszi.
Az óceánok élővilágát
Kizsákmányolni kirajzik ő
Nem gondol arra, mi lesz, ha egyszer
Semmi se lesz már majd, csak ő.
Most fentről nézve nem látszik mindez
A szív s a lélek könnyedebb
Úgy érzed, egyedül vagy a légben
Szárnyatlan ember itt lebeg.
Lenn a táj fentről annyira békés
Nem látszik az, hogy lüktet, hogy él
Felhő takarja lassan a tájat
Nem látszik, ott lenn nyár van, vagy tél.
Ábrándok, álmok, színes varázsok
Képzelet-szülte nagy csodák
De olyan szép mégse lehet tán
Mint amilyen ez a való világ.
Látjuk a szépet, a meseszépet
Mit szemünk és szívünk befogad
Engedd meg, kérlek, oly szépen kérlek
Ne emelj magad köré falat!
Engedd magadhoz, közel magadhoz
A világ oly sok szépet kínál
Ne csak nézz: lássál, szíveddel érezz
S akkor a szíved örömet talál.
Sokszor csak mégy az úton előre
Se jobbra, se balra semmit se látsz
Pedig ha nyitva a szemed, kérlek
Annyi sok apró dolgot találsz.
Láthatsz szép felhőt, alkonyi tájat
Csillogó tóban játszi halat
Ugráló szöcskét, szitáló gólyát
Házak közt fénylő fénysugarat.
Toronyházak közt neonok fénye
Tócsákban csillan, látod? Amott!
Kis apró kertek rózsát lehelnek
A szél rózsaillatot hozott.
Kisgyerek guggol gyepszőnyeg szélén
Anyja mosolygón hozzáhajol
Pici hangyácska cipekszik ottan
A gyerek arcán boldog mosoly.
Aprócska ujját odamutatja
Anyjára felnéz, mi lehet az?
Az anyja inti: sohase bántsad
Mindig kerüld ki a bogarat.
Az is csak egyszer, egyetlenegyszer
Születhet meg, és csak egyszer él
Éppúgy, mint bármely földi teremtmény
Senkit se bánts és sohase félj.
Vigyázunk rád és mindenki másra
Fűre és fára, ami csak él
Mennyei éden vesz körül minket
Te is vigyázz rá, és jó legyél.
Ha tönkretennénk Ezt a Világot
Elmenekülni nem tudunk
Sehol az égen, sehol nincs más hely
Ahol majd egyszer ottlakhatunk.
Hiába sok pénz, vagyon, dicsőség
Kevés lesz mindez, hogy menekülj
Szegény vagy gazdag, egyféleképpen
Majd saját mocskában elmerül.
Mérgezett tenger, sivatag-tenger
Felégett, kiapadt mezők
Erdőnek fája a pénzt szolgálja
Merítsünk már végre erőt!
Erőt, hogy megálljt parancsolhassunk
Ne terjeszkedjünk már tovább
Nem bölcs az ember, a gyarló ember
Aki csak mindenből pénzt csinál!
Mikor lesz vége, ébrendjünk már fel
Lássuk meg magunk korlátait
Ne rontsuk tovább az unokáink
S a mi magunk életkörülményeit!
Sokára, egyszer, majdan talán még
Visszatekint ránk a sok utód
Vajon mit gondolnak akkor majd rólunk
Ha nézik a rólunk készült fotót?
Mit hagyunk rájuk, csak rajtunk múlik
Mégha mégoly sokan is vagyunk
Ésszerű módon kellene élni
Legjobb tudással, ahogy tudunk.
Vége legyen, vagy tovább folytatni
Ez itt a kérdés, hogy mi a cél
Lesz-e még egykor, ezer év múlva
Akkor is lesz még ember, ki él?
Lesz-e majd sok-sok ezer év múlva
Aki láthatja Egyiptomot
Vagy betemette akkorra már rég
A piramisokat a homok?
Lesz-e még akkor, ki megcsodálja
Kilimandzsárónak jegét, havát
Új-Kaledónia párás vidékét
Dinoszauruszok lábnyomát?
Ott még mostan is olyan az égöv
Azt hiszed: felbukkan amott
Egy Dínó, s futhatsz, ha szusszal bírod
Hogy mentsd az irhád, ahogy tudod!
Lesz-e majd, sok-sok száz évek múltán
Aki bejárja Kína Nagy Falát
Zöld-Foki Szigetek fehér fövenyén
Aki otthagyhatja a lábnyomát?
A párás tenger messzire csapkod
Nincs más, csak hófehér homok
Lesz-e, ki majdan hajóra szállva
Eljut, mint egykor őse eljutott?
Megfejtik-e majd sok-sok év múlva
Mit néznek Húsvét-szigeteki fejek
A parton sorban, tengert szemlélve
Vajh’ mire várnak oly rég ezek?
Kiderül-e majd valaha egyszer
Mit jelentenek a Nasca-vonalak
Kinek épültek, mit ábrázolnak
Még senki se érti e Nap alatt.
Teóriákat gyártottak sokszor
Tudósok, antropológusok
Régészek túrják mindig a földet
S örül. ki valamit rólunk megtudott.
Ott lent a mélyben, mélyen a földben
Múltunknak kulcsa rejtezik
Várja, hogy egyszer kíváncsi szemmel
Elszánt tudósok felfedezik.
Teljes igazság sosem derül ki
De összerakni megpróbálható
Egymáshoz illő apró darabkák
Részeiből tán kirakható.
Gondoljuk: így volt, vagy talán úgy volt
Még vita tárgya minden cserép
Talán majd egyszer az is talány lesz
Hogyan élünk itt most mi: ez a nép.
Nézik majd egykor, mi ez a sok-sok
Ismeretlen kacat és vacak
Mire szolgáltak, mire használták
Mi célt szolgált e sok darab?
Ha ráakadnak a könyveinkre
Lehet hogy elolvasni már nem lehet
Nem érti majdan senki se akkor
A most használatos nyelveket.
Ki tudja, merre görbül a sorsunk
Ha nem vigyázunk, emberek!
Nem véd meg semmi önnönmagunktól
Reménykedésünk gyermeteg.
Hiába műhold, tömérdek vívmány
Ha nem úgy élünk, ahogyan kell
Ne segélykiáltás legyen a sorsunk
Amelyre senki sem felel!
Csak egyet mondok: Emberiségünk!
Most mindenre igen jól vigyázz!
Ha nem vigyázol, hamarost eljő
Amire nem vágysz: a fekete gyász!
Ha te elpusztulsz, minden elpusztul
Minden, mi épült, és ami él
Hát ideje volna fejed felkapni
Hogy ne nyeljen el még mindent az éj!
S most képzeld el, hogy szállsz az időben
Előre-hátra, ahogy akarod
A múlt ködéből lassan kibomlik
Szemed előtt a tegnapod.
Képzelet szárnyán bármit elérhetsz
Bárhová eljuthatsz-mehetsz
Még a Holdnak sötét felén is
Még akár ott is ottlehetsz!
Jéghideg kozmosz körülölelhet
Megtapasztalnád: ilyen az éj
Fekete, dermedt, nincs is ott semmi
Minden itt van lent, minden, mi él.
Minden teremtmény lát a sötétben
Csak az ember nem: ő mindig fél
Ezért van az, hogy úgy intézte:
Mindig borítsa őt be a fény.
Itt lent a Földön van a mi világunk
Értékeld, hogy mennyire remek
Valami rendszer bizony van benne
Annyira flottul megszervezett!
Nézd csak a virág szirmait, nézzed!
Bibéjét, szárát, leveleit!
Láthatod rajta, látva, tapintva
Minden milyen rendezett itt!
Nézd, hogy egy vízcsepp mire képes:
Tőle zöldülhet majd ki a rét
Vagy folyóágyban kavicsot görget
S csiszol simára... annyira szép.
Azt mondják, nincsen se szaga, színe,
Áttetsző, talán nem is látható
De ha ott állhatsz a tenger partján
A tenger-illat átható.
A folyóparttól messzire érzik
A vízillat, hűvös, kellemes
Ha odaérsz, a látványa pedig
Egyszerűen lefegyverez.
Mindennek megvan itt e világban
A helye, külön rendszer szerint
Talán egy felsőbb hatalom által
Szerveződött meg minden itt.
Csodás, hogy minden kerek egésszé
Állt össze lassan, mostanra már
Évmilliárdok repültek messze
Planétánk csodás asztalán.
Az ember kíváncsi, s telhetetlen
Mindenre mondja: ez enyém!
Jobb lenne, ha mostmár eszébe jutna:
Az ember is csak egy törékeny lény!
Mostanra eltelt már húsz évszázad
Azóta számláljuk éveink
Nem maradt közben megváltozatlan
Soha semmi sem azóta itt.
A létünk nem más: bizarr kísérlet
Szánalmas, mégis oly remek
Működőképes a legkisebb bogár is
Titokzatos és szervezett!
Miért van így, és miért nem lett másképp
Senki se tudja, mért van ez
Mért alakult így vajon az élet
Vajon másként is lehetne ez?
Ki ad rá választ, őszinte választ?
Senki se adhat, gondolom
Pont olyan rejtély ez is, mint sok más
Megválaszolatlan fogalom.
Tán nem is kéne, sohase kéne
Fejtegetni a titkokat
Hiszen az élet mindőnk számára
Még oly sokmindent tartogat!
Képzelet szárnyán bárhová juthatsz
Akárhová csak akarod
Tengernek partja, vagy vadon mélye
Gondjaidat otthonhagyhatod.
Gondolatodban megtehetsz bármit
Úgy szállsz, repülhetsz, mint a szél
Oly könnyű repted, bár szárnyad nincsen
Akár egy őszi falevél.
Ne legyen olyan kemény a szíved
Lásd meg a bajban szenvedőt
A más bajából, búbánatából
Segíteni így merítsd erőt.
Lásd meg, hogy van még náladnál sokszor
Gyengébb és aki elesett
Ember vagy állat, kész légy segítni
Bármikor, bárhol, egyremegy.
Tedd meg, mit képes lehetsz megtenni
Mert kétszer ad, ki gyorsan ad
Tudod, hogy mások rajtad segítnek
Ha bajba jutnál jómagad.
Ki nyitott szemmel jár a világban
Mindezt meglátja, gondolom
Van, aki jónak született egykor
Mégis kikötött a rossz oldalon.
Miért, ki tudja? Valahogy bomlott
Az egyensúly jó s rossz között
A mérleg nyelve rossz felé hajlott
Ítélkezni nem jó mások fölött.
Ki tudja, bárkit mi okkal űzi
Bármerre is a végzete
Van, kinek adott a sors erőt, és
Van, kinek nincs elég ereje.
Erő kell hozzá, hogy megtanuljuk
Kinek itt milyen hely jutott
Tehetsz is érte, ne okolj senkit
Ha téged másfelé sodort.
Képzeld el, vannak gazdag szegények
És vannak szegény gazdagok
Melyik vagy te, és mi lesz a fontos
Az életedben, csak te tudod.
Lehet tiéd a Föld minden kincse
S lehet hogy nem látsz ennél tovább
Lehet, hogy te vagy a legszegényebb
De láthattál már sok csodát.
Ezt a sok kincset el sose lopják
Nem kell aggódni: elveszik
Amíg csak élsz, a tiéd lesz mindez
Értékéből ez soha nem veszít.
A sok csoda mind-mind nem kerül pénzbe
Csak meg kell látnod: légy erős
Bátorság kell, hogy befogadd mindezt
Lehetsz egy hétköznapi hős.
Vegyél kezedbe egy csodás könyvet
Képzelet szárnyán szárnyalj tova
Feledd el mindazt, ami bánt téged
Egészen másra figyelj oda.
Tedd félre néha, feledd a múltat
A sok hibádat, bűnödet
Biztos, hogy még senki se látott
Tökéletes embereket.
A sok hibából tanulva lépünk
Egy fokkal feljebb minduntalan
Ne rágódjunk már, ami rég elmúlt
Ne bántson, mostmár haszontalan.
Jóvátenni úgysem, visszahozni szintúgy
Elrontott dolgot, időt nem lehet
Előre nézzél, felszegett fejjel
Büszkén hagyd ott, mi elveszett.
Arcodat fürdesd az esti fényben
Hajnali harmat gyöngyein
Figyeld a fecskét, fehér vitorlást
Tengernek zúgó habjain.
Hagyd, hogy az élet körülöleljen
Átlengje minden porcikád
Értsd meg, hogy csupán egy itt a lényeg:
Élni egyformán mindenki imád.
Élni... milyen egyszerű szó ez!
Nézz csak körül! Itt minden él!
Része vagy te is a természetnek
Nemcsak a fű vagy falevél!
Bármit is teszel, hatása lesz majd
Környezetedre, láthatod
Biztos kezekkel, és akarattal
Akár szebbé is formálhatod!
VÉGE