Syuron.hu

Bobby Leng:
Kincső balladája
- vers -



Valahol, messze, hegyek ölében
lakatlan, kietlen síkságokon át
sietős folyó futott a tenger felé.
Lapályos partjain át ki-kiöntött,
és szétterült a zsombékok közé.

Az ingoványos parttól távol
futottak zörgő kocsiutak.
Keresztezték is olykor egymást
s rajtuk néhanap valaki haladt.

A folyó mentén, egyhelyütt állott
domboknak halma, agyaghalom.
Épült jó várfal is már belőle
mi sok embernek lett oltalom.

A várban laktak a gazdag úrék.
Övék volt mind a földek itt.
Közel- és távol, a szemhatárig
legeltette az úr szép barmait.

Gyermekük is volt, egy szép leányka
Kincsőnek hívták a hajadont.
Szerelmes lett egy kis vitézbe
ki a hajába szalagot font.

A kis vitéz is szerette őt, hisz
fiatal szívük úgy pezsgett még.
Tavaszi lázban égtek mindketten
de nem kedvelte őket az ég.

A leány atyja tiltotta volna
a szerelmüket, - szegény legény
nem való ehhez a gazdagsághoz
más, gazdag ifjú lesz majd remény.

Szerelmes szívnek nem parancsolhat
senki és semmi ez ég alatt:
megszöktek éjjel, s telihold-fénynél
osontak csendben a várfal alatt.

Folyóhoz érve csónakba ültek
csendben evezve távoztak el
valahol messze, földvártól távol
kötöttek ki, hol lápos ölel.

Gyalog haladtak mostmár, kéz kézben
kis batyuval a hónuk alatt
kenyérdarabka, butykosban jó bor
néhány kortyocska, s néhány falat.

Sokáig mentek, bukdácsoltak egyre
lábuk nyomán a víz feltörött
fájó inakkal mind igyekeztek
piócák, kígyók, békák között.

Messze jutottak, kis halom bújt meg
nádasnak mélyén, hol nagy a csönd
lekuporodtak, úgy fájt a lábuk
este lett, s rájuk borult a köd.

Ámde a bősz úr dühödten fújtat
észrevette a gaz csínyt hamar.
Reggel lett, s nosza, utánuk küldte
vitézeit, mert bosszút akar.

Lányát hozzák csak elibe tüstént
a legényt pedig megölhetik -
ez volt a szentencia: álljanak bosszút
a fejét rögtön leüthetik.

Vitézek rögvest útnak eredtek
csakhogy nem tudták, merre is hát.
Ki erre, ki meg amarra indult
jobbra meg balra, tájakon át.

Hárman eredtek az ingoványos
lápos melletti úton tova
három vitéz meg domboknak alján
elfedte őket az út felvert pora.

A nádas ölén közben az ifjak
a fiú és lány aludtak még
amikor rájuktört a három fi
rájuk találtak valamiképp.

El is fogták és meg is kötözték
lóra is tették a lányt legott.
Hanem az ifjat mégse bántották:
pajtásuk volt, akit e három elfogott.

Ló után futva vitték a várba
vitték is volna: messze a vár.
Úttalan úton, nádason által
amerre még a madár se jár.

Útelágazáshoz értek, s megálltak.
Elfáradt mind a ló s a vitéz.
Pihenni kell, mert messze a vége
lány és fiú most egymásra néz.

Könyörög, kéri a leány: mégse
ne vigyék vissza, mert nem akar.
Hadd maradjon már a kis vitézzel
engedjék már el legott, hamar.

Megszánja mostmár a három ifjú
mert sűrűn hullik a drága könny.
Jól van hát, majd azt mondják, hogy nincs meg
a két szökevény, elnyelte a föld.

Vissza is mentek a várba tüstént
őket meg újra elfedte a nád.
Vissza is mentek a kis szigetre
láposnak közepén rájuk várt.

Itt aztán nádból kunyhócskát fontak
s itten húzták meg hát magukat.
De nem sokáig voltak boldogok, mert hát
rettegték, félték bősz apjukat.

Tudták, hogy nem fog belenyugodni
árulásukba, s bosszúja forr.
Féltek, rettegtek, bújva maradtak
itt, ahol mindig nagy csönd honol.

Nem mentek tovább: hová is kéne?
Akárhol lesznek, rájuk akad
kegyetlen várúr, mentségük nincsen
szeretni egymást jaj, nem szabad.

A várúr közben dúlva hallgatta
vitézi hogy nem találták meg
a lányt s az ifjút, - nem hitte, ó, nem
s kiáltott: lovat nyergeljetek!

Felpattant rögvest, s megparancsolta:
a három vitéz kövesse őt.
Vezessék el, hol és merre jártak
s elindultak a rétek között.

Mert a másikak, kik a dombok közt
keresgéltek, még nem tértek meg.
Magasra hágva lovuk úgy fújtat
úgy néztek szét a dombok felett.

Egyre csak mentek, hol lent a parton
hol fenn a dombok magaslatán
kutattak egyre nyomot keresve
a folyópartnak hajlatán.

Gondolták: hogyha itt nem találják
fordulnak másik irány felé
sodrásnak szembe folyton keresve
megtalálhatják őket még.

Közben a várúr egyre csak caplat
tajtékos lovat egyre csak űz
arcába csapkod a nád bugája
s hajlékony vesszeivel a fűz.

A három vitézzel egyre csak mennek
körbe és körbe vezetik őt
de hamar rájött a huncutságra
kardot ránt, s fogja gyilok-ölőt.

Nem kérdez semmit: csak lenyisszantja
mindhárom vitéz fejét legott.
Út-ágazásnál három halommal
lefedve alszik a három halott.

Egymásnak dőlve a kicsi halmok
alattuk nyugszik három vitéz.
Becsületükkel életet védtek
s övéket elvette egy durva kéz.

Bőszült várúr csak keresi egyre
a szökevények múló nyomát
biztosra venné, hogy erre jártak
ezt titkolhatták a jó komák.

Keresi egyre, s végre örülhet:
íme egy kicsi sziget amott.
Rajta egy kunyhó, előtte lánya
éppen tűzgyújtásba fogott.

Mellette kuksol lám, a legényke
boldog mosollyal nézi a lányt
ahogy a tüzet szítja a drága
s megsimítgatja hosszú haját.

A lány is boldog: mosolyog ő is.
Egymásra néznek szerelmesen.
A várúr látja, gerjed haragja
„Márpedig ezt nem engedhetem”.

Csörtet a nádban tajtékos lóval
hullik a kardja nyomán a nád
nem bírja látni, hogy két szív itten
egymást ilyen őszintén imád.

Meghallja jöttét, ijedten ugrik
fel a leány, és sikolt egyet
megragadja a legényke karját
s védelmül hívja az égieket.

Megretten most a legényke is, és
riadtan néz fel, s ugrik is már.
Testével védi a leány testét
eléhajolva, s feszülten vár.

A várúr fújtat, düh elvakítja
mit képzel ez a nyeszlett legény?
Nem lesz övé a várúr leánya
ilyen kegyet ugyan, minek remél.

Őrjöngve ugrik le a lováról
kardjával üt-vág, csapkod legott
hamar az ifjú éltét kioltja
immár a szegény, ez is halott.

A leány sírva leborul rája
karjával át is öleli még
hűlik a test és elszállt a lélek
hogy nem szakad le rája az ég!

A lány hajával fedi a testet
véres lesz arca, ruhája is
kezével fogja, szorosra fonva
tartja: el már nem eresztheti.

Az apa fogná, rángatná: fel, fel!
A lány leomlik: nincs tovább, nem!
Nem megy ő innen sohase el, mert
ez a végzete, e szerelem.

Sír, sír, és könnye egyre csak ömlik.
Nem enged apja szavának már.
Ittmarad sírni, siratni őtet
Nyugtot e szív többé nem talál.

Hadd temetné el, kéri az apját
„Atyám, ezt meg nem tagadhatod
holtaknak jár ez, s hogy elsirassák
tisztesség kívánja, jól tudod”.

El is temeti, meg is siratja
könnye nem szűnik, egyre csak foly’
kiapadhatatlanul ömlik folyvást
hiába a zord atyai szigor.

Könnyei hullnak, egyre csak hullnak
elgyengült tőle, összeesett
élettelenül omlott a földre
a szerelmének sírja felett.

Rázza az apja: éledj már, lányom
haza kell mennünk, közel az éj!
Hiába szólongatja mostmár a lányát:
nem bántalak majd, gyere, ne félj!

Nem állok bosszút, büntetés nem lesz
menjünk már, térj hát észre hamar
de a lány alélt, életjel nincsen
már sose csendül ajkán a dal.

Meghalt hát ő is, atyja lerogyva
ejti a földre szegény leányt.
Elveszítette egyetlen kincsét
nem szenvedhet el ekkora kárt.

Beleszakad a szíve, pedighát
ő okozta a galibát itt:
kegyetlen volt, hát viselje kárát
s bánja meg mostmár a bűneit.

Ámde hiába, visszaút nincsen.
Elveszett Kincső, a szerelmes lány.
Együtt lehetnek ott fenn, az égben
elhárult mostmár a sok akadály.

Az atya végre megértette mostmár
hogy a kislánya végleg oda.
Mije maradt még? Senkije sincsen
hiába mostmár a nagy vagyona.

Nem ölelheti többé keblére őtet
nem dajkálhat soha kisunokát.
Kinek kedvéért a vagyont gyűjté:
halálnak adta a szépséges lányt.

Kínok kínjával szenved: ez jussa.
Kegyetlen volt, hát szenvedjen ő.
Érezze, mit tett, s hiába bánja
hogy mért volt olyan kevélykedő.

Elviselni ezt többé nem bírja.
Vállára roskadt az egész bűn.
A földbe nyomja, pokolra rántja
a mennybe tudja: sose kerül.

Kardjába dőlve holtan rogyott le
nem így akarta, de vége már.
Ekkora bűnt hogy is követhetett el
ki érdemelte meg a halált?

Az, aki szívből szerette lányát?
Vagy a három szép ifjú vitéz?
Vagy a szép lánya, „Jaj, mit is tettem!”
S utoljára még az égre néz.

„Ó, magas Isten, miért is tettem
Ily szörnyűséget, bocsáss nekem!
Könyörülj rajtam - nem könyörültem
rút bosszút álltam szegényeken!”

Várúr leomlott, szívében kardja.
Markolatáig csorog a vér.
Fekszenek ketten, testük borítja
éji hidegben a jeges dér.

A várból indul csapat keresni
az urat és a vitézeket.
Rá is találnak három halomra
s tesznek is rájuk kereszteket.

Három vitéznek lova legelget
szelíden halmok tövén szegény.
Innen tudták meg, ki fekszik itten:
a három ifjú vitéz legény.

Haladnak mostmár, keresik egyre
a várurat s a szökevényeket.
Sokára leltek rájuk a nádban
nyomukra az úr lova vezetett.

Ott horkantgatott, kapart gazdája
holtteste mellett a jó paripa.
Hiába bökdöste orrával egyre
nem éledt fel már a bősz atya.

El nem is vitték: itt temették el
lányával együtt a domb alá.
Zsombék borítja szegények testét
keresztet tettek, szurkáltak rá.

Rája is vésték kócos betűkkel
kis bicsakjukkal a nevüket:
Itt nyugszik Kincső, a várúr lánya
könnyével öntözte itt e helyet.

Nyugodj békében, Isaac várúr
béke legyen porhüvelyedre itt.
Nyelje el e föld vétkedet, s leljenek
örök nyugalmat bűnös hamvaid.

Aztán keresni kezdték az ifjat
aki a lányt megszöktette volt.
Nem találták őt, csupán a sírját
sajnálták azt, hogy ő is halott.

Rávésték szépen a fejfájára:
Kolon vitéz volt, ki nyugszik itt.
Legyen az Isten kegyelmes véle
s béke borítsa a porait.

Levették mind a kalpagjukat, és
imát mormoltak a hantok felett.
Igencsak szánták, hogy így lett vége
hogy mindnek így bevégeztetett.

Azóta van, hogy ahol a sírjuk
domborodik, ott forrás fakadt.
A lánynak könnye egy meleg forrást
táplál azóta a hantok alatt.

Lassacskán, ahogy századok múltak
tó lett belőle, kénköves tó.
Meleg vizében gyógyírt lelhetett
sok környékbeli apó s anyó.

Kolon vitézről nevezték el a
tavacskájukat a népek ott.
Kincső szerelmes könnyében ázva
sok beteg meggyógyulhatott.

A meleg forrás eldugult régen
vagy betemették: ki tudja már?
Kincső nevének nyoma tán ott van
tó mélyén rehült vén kopjafán.

Tó fenekére merült s ott nyugszik
elkorhadt régen, s föveny lepi.
De ha keresné valaki egyszer
akkor biztosan nyomát leli.

S Kincső könnyei ma is táplálják
titkos helyeken a kis tavat.
Fel-felbugyognak, mintha zokogna
a szerelméért a tó alatt.

Hol itt, hol ott tör fel a melegvíz
rálelni sohasem lehet
hiába lesné, figyelné bárki
mocsár rejti el azt a helyet.

S hol van a sírjuk, ma már nem tudja
senki. Elnyelte régen az ingovány:
Issaac várúr, Kolon vitéz, és
a szépséges szép Kincső leány.

Százévek teltek, falu lett ottan
tavacska mellett, néhány sor ház.
Nádfedelükkel, fehér falukkal
ablakszemekkel tóra vigyáz.

E falu nevét várúrról kapta:
Isaac - rég így neveztetett.
A három halom, vitézek sírja
elágazásnál még ott lehet.

Névtelen sírok, dombocskák halma
Fűvel borított, méter magas.
Egymásba fonva, egymásnak dőlve
szorosan egymás mellé tapad.

Hármas halom - így nevezték régen
a jótét lelkek. Ki arra jár
ismeri bizton a balladáját
s tán őrzi régről a mondatár.

Hol van e hely, hát azt meg ki tudja:
közel vagy távol létezik-e?
Elmúlt időkről balladát szőttek
a naív lelkek, - vagy csupán mese?

Lehet-e ebben vajmi igazság?
valami mégis táncsak lehet
Talán még most is így nevezhetnek
valahol egy eldugott helyet.

Vagy ha már eltűnt rég az időben
és nincs sehol, s így bárhol lehet
Mindenütt vagy épp sose-volt, rég se
de mégis-mégis megtörténhetett.

Mert nagy szerelmek mindig is lesznek
mint ősatyáink szerelme volt.
Szenved vagy boldog, tiltják vagy mégsem:
emlékét őrzik a századok.

Bárhogy is történt, örök szerelmük:
minden szerelmes szívben ott él.
Ifjonti szívek lobbannak lángra
mint csörgő, száraz, rőt falevél.

Bármerre járhatsz zsombékos tájon
hol nádakat hajlít, lenget a szél
Mintha csak sóhaj szállna a légben
mi szerelmesek ajkáról kél.

Ilyenkor bizton Kincső, a szép lány
sóhajtoz Kolon vitéz után.
Könnye megcsillan, mint gyémántharmat
a puha bársony szép nádbugán.

Mindenütt hallom, fájón és vágyva
suttog és reszket nádak között
Mintha keresné egyre a párját
égen és földön és föld fölött.





VÉGE