Syuron.hu

Bobby Leng:


Kirakós
III.
Gyermekáldás, pénz, jövő



Kerek a világunk, igen: apró darabkákból egy egész
Minden darabnak megvan a helye, el egy se vész
Csak a mi helyünk kétséges benne: akármerre is mész
Rombolsz, pusztítasz, szemetelsz: ez fölös rész.

Honnan jöttünk, hová tartunk, mikortól és meddig
Nem tudni, de mű-világot mesterkéltünk fel eddig
S csak lótunk-futunk, loholunk, igyekszünk napestig
Ott vagyunk mindenütt: Nekeresdtől-Nekeresdig.

És tanultunk és művelődtünk, állítólag demokráciában élünk
Modernizált, automatizált világunkban rohanunk, tépünk
Sok ezer apró dolgon, bizgentyűn múlik múlandó létünk
És a világ kincseiből, jólétből, gazdagságból részt kérünk.

De nem volt ez mindig így: ezredévek szenvedéssel teltek
Népek kihaltak, majd mások az ő üres, hűlt helyükbe léptek
Irtózatos betegségekre semmiféle gyógyírt nem leltek
S emiatt hullott el milliószám kórságban a felnőtt s a gyermek.

Hiába született sok gyermek, felnőtté csak ritkán váltak
Mivel a sok kórra akkor még orvosságot nem találtak
Most meg erre valók az orvosok, nővérek, kórházak
Hogy kikúrálják a kórságokat, nyavalyákat, lázat.

Még ma is vannak népek, ahol születnek sorban a gyerekek
Nem nézik, hogy melyik lakik jól, ki éhezik, melyikük ehet
Nem az számít, hogy mindenik legyen épségben felnevelt
Az asszony öreg koráig évente szül, ameddig csak lehet.

Az se számít nekik, hogy a gyerekek kiskorukban elhullnak
Mert normális ennivalóhoz rövidke életükben sohase jutnak
Csak vegetálnak, pókhasuk lesz, majd csendben kimúlnak
E népek mindig így éltek, és másképpen tán nem is tudnak.

Az ember felelős a gyermekért, akit várt, aki született
Nem elég csak akarni, hanem adni is kell neki majd kenyeret
Legalább étele, ruhája meglegyen, ha minden más nem is lehet
Ész nélkül, egyre-másra szaporodni, rosszabbat nem is tehet.

A szegénységbe született gyermek mindig nélkülözni fog
Hiába sír, hogy enni kér, hiába könyörög, hiába nyafog
Az étel itt luxuscikk, olykor egy el nem érhető dolog
Jaj, de szörnyű, ha egy gyermek gyomra folyton csak korog.

A szegénység, ha sokan vannak, még szegényebbé tesz
Csak szaporodik, ha mindig újra s újra új gyerekük lesz
Felelőtlen családokat nem tisztelet, csak a megvetés övez
A szegénység minden kis életkét sajnos, jól megfelez.

A „felvilágosult”, tanult népek ezzel másképpen vannak
És a tradícióra, szokásra ma már cseppet sem adnak
Férfiak, nők, fiatalok, szépek, okosak, mégis egyedül maradnak
Mert a karrier-láz fűti őket, és a gazdagság, pénz után szaladnak.

És bár gazdagok, és benne lennének a korban, de inkább buliznak
Nem házasodnak, nem szülnek gyermeket, inkább szórakoznak
Hiába van meg minden lehetőségük, mégse sokasodnak
Talán túl sok idő telik el, mire gyermeket világra hoznak.

Se ez, se az nem jó, meg kéne találni az arany középutat
Ami a jövőnk lesz, ami a szépreményű jövő felé mutat
Végletes mind. Egyik szolgálja ösztönét, a másik a pénz-urat
A sok tudós se találja a megoldást, ki régóta efelől kutat.

És távolodnak egyre, egymástól már nagyon messzire vannak
Őrjítő szakadék tátong a két világ közt. Kik átjöttek, kik ottmaradnak
Vannak, kik a tortából semmit, mások meg túl sokat harapnak
Vannak, kik az élettől semmit, mások meg túl sokat akarnak.

És vannak, kiknek házukat elvették, mert munkájuk elveszett
Azóta mindenük másé, mert van, aki mindent megtehet
Törvények védik az ilyen hivatalokat, gazdag embereket
És a kiforgatott ember koldusbotjával a sunyiba is mehet.

Reménye nincs, hogy valaha még egyszer jobb létbe kerüljön
Csak egyetlen vágya van: hogy mihamarabb jobblétre szenderüljön
Mert nincs értelme, hogy éveken át koldulva a járda szélén üljön
És semmivé lett élete, egzisztenciája a világ mocskába merüljön.

Nekik mindenük megvolt, mostanra mégis nagyon szegények
És hajléktalanul, nincstelenül, koldus-módra élnek
Nincsen semmijük, reményük sincs, és a jövőtől félnek
Felelősséget érezve a gyermekáldásból nem kérnek.

Ha nincs mit enni, a gyermek minek jönne világra
Hogy beteg legyen, vagy hogy éhezzen ő is halálra
Vagy hogy szenvedjen koldusszegényen, arra várva
Hogy majd megszánja valaki, és élelmet ad... hátha?

És vannak, akik már nincstelenül, bádogvárosokba beleszülettek
Az ő életük elejétől végéig semmitérő, és csak bűnözők lesznek
Mert nincs is igényük másra: mi mások asztaláról lehullik, azt esznek
- És mégse mondhatjuk rájuk, hogy minderről csak ők maguk tehetnek.

Kettősség - nem, csak a gazdagoknak van igazsága
Pénzükkel megvették a világot, mindenkit mára
Aljasul kihasználva a dolgozni akaró szegény pára
Az egész világ a tőzsde, a bankok szennyes világa.

A pénz uralma oly erős, és végtelen: megtörhetetlen
A világ nincstelenné vált fele pedig fegyelmezetlen
Látja, hogy éhbérért dolgoznia teljesen értelmetlen
Mert megélni odavetett fillérekből teljesen lehetetlen.

Hát bűnözni kell, más kiutat a gazdagok nem hagytak
Miközben ők erkölcstelenségben dorbézolnak, mulatnak
És mit tehetnek? Éheznek a szolgasorsba taszítottak
Nélkülöznek, nincstelenül koldulnak, haldokolnak.

És a hatalomra rátette kezét és uralkodik rajta a pénz
A gazdagok hasznára, szolgálatára van ma már az egész
A szegény népnek is joga van: éhen dögleni, és kész
Mert nem jut neki semennyi mákszemnyi rész.

A gazdagok dőzsölnek, és közben kiröhögik a világot
Úgy élnek, mint egykor a leggazdagabb királyok
Csettint s te ugorj, de fizetni nem akar, azt hiába várod
Neked morzsa se jut, miközben ő habzsolja a kalácsot.

A munkás kifizetetlen bérén utazgat szerte a világban
Azt se tudja, hány autója terpeszkedik már a garázsban
Egész csapat fiúval-lánnyal hentereg kéjesen az ágyban
Felfalná a világot legszívesebben korlátlan kapzsiságában.

Nem törődik vele, hogy a munkásának már elvették a házát
Mert alantas béréből sehogyse tudta kifizetni a számláját
Miközben ő minden gond nélkül megvalósítja minden álmát
Közben sok-sok nincstelen kénytelen elhagyni a hazáját.

A gazdag ember érzéketlen, erkölcstelen, mihaszna
Rakásra rakja aranyát, pénzét, trezorba, be a bankba
Mi történik körötte? Nem látja, nem hallja - s nem is akarja
Nem bánja, mert ő lett a kirakósnak a fő-fő-fődarabja.


„Modernül élni, hajszolni az élvezeteket
Egyszer élsz, használd ki, ameddig lehet”
Mondja, és a normál világon csak nevet
És semmit-senkit se nem tisztel, se nem szeret.

Úgy tűnik, hogy a „korral haladni” jót nem jelent
Hogy eljárt az idő a morál, az erkölcs, szeretet felett
Hogy molesztálni gyermekeket, gyilkolni, azt lehet
S ha nem fehér az elkövető, büntetést se kap, csak felet.

Óva intenek mindenkit a bibliai bölcs szavak
Hogy ha az emberiség ilyen rossz irányba halad
Akkor eljön a végső nap és vár ránk a kárhozat
És jajveszékelhetünk, ha nyakunk beleszakad.

Ti gazdagok, hová bújtok majd, pénzetek mögé?
Vagy szálltok a Holdra, magasan a felhők fölé?
Vagy vegyültök ócska ruhába bújva a szegények közé?
Mert trezort nem építhettek álságos világotok köré.

A pénz is a kirakós darabjává lett az idők során
Kinek kevés jut, kinek rengeteg, kinek semmi talán
És csak gyűlnek-gyűlnek a cetlik a sors panasz-falán
Mert ki mindent elvesztett, nem tud segíteni magán.

A kirakósnak darabkái egyenlőek kéne hogy legyenek
Aki tud erre megoldást, hát az mihamar tegye meg
Szeretnénk, hogy végre a szegények is minden nap egyenek
És ne üldözzenek senkit hontalanná téve a fegyverek.

Keverjük újra a kirakóst, borítsuk szépen egykupacba
Hadd keveredjen, hadd rendeződjön újra minden darabka
Akármely szín, bármely alak vagy akármily forma
Legyen egyenlő és egyik se uralkodjon a másikon rajta.

Mert hogyha nem, hát csúnya vége is lehet ám ennek
Egyszercsak elege lesz mindebből egyes embereknek
Akik bármit tesznek is, mégis csak legalul rekednek
És majd kimódolják, hogy ezellen vajon mit tehetnek.

Ha továbbra is marad minden így, és csak zuhanunk egyre
Félő, hogy többé nem mászhatunk fel soha a jólét-hegyre
A gazdagoktól nem számíthat senki se olyan kegyre
Hogy élni hagyja, csak saját hasát tömi folyton degeszre.

Meg aztán tudja, hogy bizony, ő bármit is megtehet
Mert mindenki a zsebében van, csakis ezért lehet
A pénz erejétől kaptak mégjobban vérszemet
Semmi se számít: élhetnek durva, erkölcstelen életet.

Szodoma és Gomorra példája legyen intő számunkra
Hány igaz embert lehetne keríteni reggelre, másnapra?
Emlékeznünk kéne a megannyi világvége-jóslatra
S hogy ne teljesüljön, hát térjünk észre holnapra.

Ámbár, ha az emberek kipusztulnának, ha nem lennének
Visszavehetné elbitorolt birodalmát a természet
Gyártott dolgainkat felemésztené az enyészet
És elfedné végül a dús növényzet az egészet.

Egy idő után eltűnne minden, amit mi, emberek alkottunk
Semmi se bizonyítaná azt, hogy valaha itt voltunk
Eltűnne minden végtermékünk, minden otromba mocskunk
- S eltűnne a bizonyíték, hogy mennyi rossz döntést hoztunk.

A Föld nevű bolygón újra tisztaság lehetne, csend és sötét
A sok oxigén helyreállíthatná a bolygó haldokló légkörét
Ittmaradt bűzünket friss szellők oszlatnák szerteszét
S nem áztatná többé kiontott vér a Földanya szent ölét.

Mert a természetnek, Földnek hasznára nem, csak kárára vagyunk
Ott ártunk szegénynek, ahol és amennyit csak tudunk
Kifosztjuk-raboljuk, folyton csak tékozlunk, pocsékolunk
Magunk után nézd csak meg, miféle iszonyatos káoszt hagyunk.

Pedig e Föld csupán az egyedüli vagyonunk, egyetlen otthonunk
Mégse képes ezt felfogni ostoba, korlátolt, tudatlan agyunk
Talán értelme sincs, hogy itt voltunk, vagy hogy még itt lakunk
Hát semmiféleképp nem hiányoznánk innen, hogyha kihalunk.

Mert a világnak minden kis darabkája kirakós-darabka
Minden növény, állat passzol bele, akármilyen fajta
Csak az Ember-faj felesleges benne, gondolkozz rajta
Hiába akkora a beképzeltsége, hiába a felfújt arca.

Kirakós, láncolat, bárhogyan is lehet a világot nevezni
Az emberi fajnak valójában nincs itt mit keresni
Átrendeztünk, leromboltunk, pedig nincs hová menni
Egyszercsak a Sors a számlát benyújtja: Emberek, ennyi!





VÉGE