Syuron.hu

Bobby Leng:


Kirakós
IV.
A Vörös Könyv



A természetben annyi szépséges csoda létezik.
Az emberi faj nem ezek közé tartozik.
Mindenfelé, ahol jár, csak kárt okoz.
Mindent felfal, kiirt, megszüntet a bolond.
Hányféle természeti lény pusztult már ki miatta
Ezeket mind egy Vörös Könyv-be belerakta.
Se szeri, se száma e fajoknak ma már.
És nem tudni, hogy hol lesz majd a határ.
Hiába erőlködnek mások, hogy mentsenek
Ha még mindig tiltott helyen szólnak a fegyverek.
Számtalan faj csak rajzokon, képeken létezik
Vagy már csak kitömve a múzeumokban nézhetik.
Emléke maradt csak ezeknek a kihalt fajoknak
És félő, hogy ez csak a kezdete a bajoknak.

E fajok hiánya űrt okoz, ma már csak hűlt helye
De más fajok nem illhetnek a láncolatba ott bele.
A kirakós darabkái lassan szerteszét hullanak
Erről már most is vészjósló jelek vallanak.
A kapzsi embernek ma már semmi se számít
És minden felelősséget a kapitalizmusra hárít.
Hogy nem tud megélni, csak ha mindent fosztogat
S a gazdag ember meg vele mindent ellopat.
Kereslet van, hát megy, és öl, és beszerez
Neki olyan egyszerű ez, mint pofon, vagy egyszeregy.
Vagy tiltott erdőket vág ki, dombot-hegyet csupaszt
Egész tájegységeket, hatalmas völgyeket kopaszt.
Mert költsége nincs vele: ingyenbe van, hát viszi
És hogy ezt végtelenségig teheti, ő azt hiszi.
Aztán nyafog, hogy nincs elég vad, kipusztult
És nyafog, hogy az ózonlyuk a sark fölött kiújult
S hogy olvadnak a gleccserek és nagy a hőség
De nem érzi át, hogy övé is egy rész felelősség
Meg a milliós városokban sodródó autóforgalom
S mennyi füstöt okádnak gyárak a légbe, borzalom
Ez nem illik bele a kirakósba: ez már fekély
De menni és tenni kell, mondod, hogy megélj
De nemsokára nem lesz már hely, hol ember nincs
És felemésztődik fa, szén, olaj, s minden természeti kincs
Aztán nézhetünk bambán és kábán, hogy most mi van
Csak az lenne a megoldás, ha nem lennénk annyian
És hogyha nem tudnánk eljutni percek alatt mindenhova
A legeldugottabb hely se lehet már senki titkos otthona
Mert gyors és erős gépek visznek és irtanak, gyapálnak
És mindenütt épülnek hotelek, városok és gyárak
S ha más nem is, de a turisták mindenütt ott vannak
Tépnek, taposnak, szennyeznek, amíg csak maradnak.
S kényelmükért építenek szállót, fürdőt, utat
Szorítva ezzel egyre összébb növényeket s vadat
Hegyek oldalában luxuslakóparkokat építenek
De kivágják az erdőt, így csinálnak neki helyet
Mert az emberi lénynek semmi nem elég
Minél több van neki, annál többet akar még.
A kirakósnak átrendeződtek a darabjai.
Félő, hogy a folyamatot már nem lehet megállítani.
Ami elveszett, az örökre elveszett már, sajnos.
Ki belátja ezt, annak lelkében ez mint tűz, mardos.
Annyiszor festettek már sötét és fekete képet
Jövőnkről, a múltbeli nyugodt élethez képest.
Bármerre járunk, mindig csak az a vége
Hogy kilógunk, nem vagyunk a természet része.
Mégis uraljuk, raboljuk, fosztogatjuk szegényt
Pedig milyen sok millió évet előttünk megért.
S hiába, hogy néhány ezredév csupán a létünk
Amióta a Föld nevű bolygóra léptünk
Azért akkor is kizsigereljük, nem figyelünk másra
Csak a tömött pénztárcákra, a gazdagodásra
Miért, hogy még mindig nem fogjuk fel, nem értjük
Hogy baj lesz, ha következményeit fel nem mérjük
Ha ostobán, pazarolva, nem előre tekintve élünk
Hiába, hogy a jövőt nem látjuk, tőle nem félünk
Pedig jobb volna kitekinteni végre és körbenézni
Mert végül minden faj a Vörös Könyvben végzi.

Ami egyszer már elpusztult, helye üresen marad
Hány kirakós-darabka semmisült meg ez idő alatt
Felfalunk, felemésztünk mindent, ami még megmaradt
Felejtsük már el a „minden az enyém” jelszavat!





VÉGE