Lomb
Bobby Leng:
Lomb
vers
A kedves vendég, a jó s kedves öreg
A kerti padon mellettem mereng.
Hűvös az árnyék, de langyos a nap
A nyár után az ősz gyorsan szalad.
Régi dolgokról emlékezünk
Pohár bort szorongat a kezünk.
Szomorú az ősz, - mondom
Jön a tél, sok lesz a gondom.
A jó öreg csak somolyog ezen
Hisz minden tél után tavasz leszen.
Ne félj a téltől - mondja, s nevet
Addig is pihenhet szorgos kezed.
Úgyis csak dolgoztál egész évben
Most majd pihenhetsz kicsit szépen.
Élezz szerszámot, ha unod magad
Így tavaszra gondod nem marad.
Hasítsd fel a tűzifát, halmozd halomba
Hogy sose hűljön ki télen a konyha.
Ha télen hideg lesz és hullik majd a hó
Ablakon át gyönyörködni, az lesz a jó.
De most ne szomorkodj, ugyan már
Tavasszal újra zöld lesz a határ.
Most még kis ereje van a napnak
És még híre sincsen sehol a fagynak.
És arattunk is, és megvolt a jó szüret
Bár esténként már fel kell éleszteni a tüzet.
Mert az ősz beköszöntött, s lehullt a sok levél.
Elmúlt tavaszról, nyárról zörögve mesél.
Meséli a jó öreg, bosszúsan mondja:
A levelet a szomszédja kupacba hordta.
Ezt mind meggyújtani, elégetni akarja.
Szerinte nincsen már semmi haszna.
Kérdezte tőle: mihaszna? Tényleg?
Hát nem érti, hogy itt mi a lényeg?
Elégeti a hullott levelet, lombot
Ezt a kincset érő, csodálatos dolgot?
És mondja: De hisz ez csak szemét!
Az öreg morog és mondja: Fenét!
Bosszúsan mondja: Jer át a kertembe,
S ígérem, hogy meg leszel lepve!
Látod ott a sarokban azt a kis halmot?
Minden zöld hulladékot, levelet odahordok.
Oda kerül a fűnyesedék is, meg a gaz
De bármi sok, eltűnik pár hónap alatt.
A tavalyiból megmutatom, mi maradt
És állítom, hogy eláll majd a szavad!
A tetején még van száraz gaz meg levél,
De megemelem, s ládd-e, benne mi él?
Éldegél benne ménkű sok kis és nagy giliszta
Hangya és bogár, a meleg, korhadó kupacba’.
És ez a fekete, zsíros föld, mi ez, no lám!
Hát a tavalyi levélből ez maradt csupán!
Ezek a kis lények átváltoztatták mindet
Hát így csináltak nekem oly nagy kincset.
Mert én ezt majd a kertembe szétszórhatom
És ha ások, akkor majd szépen beforgatom.
Ez a legjobb trágya a földnek, hidd el nekem
És ezért a kertemben minden megterem.
Hát ezért mondom, hogy ne égesd el a lombot
Kincs az, hidd el nekem, amit mondok.
Tedd a kerted sarkába, akármily nagy halom
Mit tavaszig a hó súlyával egészen összenyom.
Jobb, ha mindig egy helyre hordasz mindent:
Konyhai hulladékot, a mosogatóleves vedret.
Ez a halom nagyon fontos, és nem szemét
Hasznos dolog, ezért mondom, épp ezért.
Ezt nevezik szemétdombnak, trágyarakásnak
Kell ilyen minden valamirevaló háznak.
És ha nem akarod a levelet egyrakásra tenni
Akkor érdemes szétszórva a kertet befedni.
Nem szárad ki a föld, nedves marad
A vastagon terített, rothadó levelek alatt.
A kertből meg minek összegyűjteni
Ott a helyén lesz majd haszna neki.
Égetni? Nem ég, csak vastag füst lesz belőle
Fuldokolhatsz és csoroghat a könnyed tőle.
Bosszanthatod vele a szomszédaidat
De a vége mindig csak a kormos halom marad.
Hát inkább tedd, amit mondtam, barátom
Fontold meg, gondold át, tőled azt várom.
Hasznod lesz belőle, próbáld csak ki, meglátod
Ezt javasolja, tanácsolja neked öreg barátod.
Mert a természetben semmi se vész kárba
Minden természetes dologból lesz jó trágya.
Ha van valamilyen - akármilyen - állatod
Annak végtermékét, - trágyáját - is ide dobhatod.
Minden, mit oda teszel, teljesen átalakul
És tiszta, tápdús föld lesz hamarost legalul.
Megkérdem: Jártál-e már valaha héthatáron
Völgyben, erdőben, hegyen vagy dombháton?
Ha jártál, hát akkor láttad, s tudhatod
Hogy minden elenyész a földben, - ez jó dolog.
Az erdők talaja süppedős, puha,
Sokévi korhadt falevéltől buja.
A természetes anyag mind elenyész, semmivé lesz
Illetve nem is: vele sok élőlény s mikroba végez.
S ebből táplálkoznak a gombák is, meg a fák
Észre se vetted még e körforgásos csodát?
És megfogadta tanácsodat a szomszéd, öreg?
Hát remélem - mondja, és már ismét nevet.
A fiatalabbak hamar kidobnak mindent
Úgy vélik, hogy csak így tarthatnak rendet.
De mi, öregek, tudjuk, mi a dörgés - nevet
Hát igyunk, komám, egy kis szőlőlevet!
Az idei must a pincében érik még
De a tavalyi bor tiszta, átlátszóan szép.
Aranyló cseppek a párás pohár falán
Az idei is épp ilyen csodás lesz talán.
Kellemes, zamatos, üde és nagyon finom
Illatos, ízletes, ahogy számban forgatom.
Pár kortyocska, hű, mégis jobb lett a kedvem
A poharam kiürült, és egész vidám lettem.
A kedves vendég szedelőzködik és indul
A jó öreg a kapuból még visszafordul.
Ugye, te nem mondod a levélre, hogy szemét?
És parolázásra nyújtja kérges, fáradt kezét.
Szeme kutatva néz körben a kerten
Nézi, hogy a levelet hova tettem.
Sehová, mert ottmaradt mind a fák alatt
A kertből összegyűjteni felesleges feladat.
Ott a helye, épp, mint ahogy minden évben
- Az elismerést látom az öreg szemében.
Hát így, barátom, csak így tovább, tudod
Azért egészen jó lett a tavalyi borod.
Jöjj el hozzám, kóstoljuk meg az enyémet
Szívesen - mondom - nem kell kétszer kérned.
Pár nap múlva. Mert még van egy kis dolgom
Előtte a tűzifát az eresz alá hordom.
Jól van - mondja, és megböki kopott kalapját
Istenhozzádot int, és komótosan szedi a lábát.
Elgondolkodom azon, amit itt beszéltünk
Mindenféléről, hogy régen hogyan éltünk.
Emlékek törnek fel, jó és rossz is van közte
De a legtöbbjük már rég elmerült a ködbe.
Leáldozott a nap közben, észre se vettem
Öreg este lett, épp, mint amilyen öreg én lettem.
A kéményekből vékonyka füstcsík kanyarog
Jön a tél. Jól mondta az öreg: az ember nem nyafog.
Csak teszi a dolgát, ahogy atyái, ősei tették
Ha nem így gondolnám, hát milyen ember lennék?
Még ha fut is, szalad is mellettünk az élet
És változik minden, és elhal, majd feléled.
Azért a hagyományokat őrizni kell, belátom
Mert abból sohase születhet semmi károm.
Átadva utódoknak, ez nemes cél, jó feladat
Mert az idő egy-kettőre elrohan, elszalad.
Lássunk hát hozzá, vessünk is keresztet
S reméljük, hogy utánunk méltó utódok lesznek.
Átadunk minden tudást, amit mi örököltünk
Amitől mi is méltó utódok lettünk.
Még a falevélre is lám, vigyázunk, az is érték
Ahogy az öregjeink egykor tették, s tőlünk kérték.
Foszlós kenyér, jó bor, - könnyes veríték
Megbecsült morzsa, csepp, ez a teríték.
Munkának gyümölcse, - nagy ám az ára
Hogy valami étel kerüljék az ember asztalára.
Egy búzaszem, egy mákszem, egyetlen dió
Mindben ott az élet, a jövő évet hozó.
Elvetve mind kisarjad, kis csíra, élet
A földben minden mag megindul, feléled.
A föld maga az élet, maga a zord valóság
Küzdeni minden nap kitartó konokság.
Egy korty bor a pohárban, egy kenyérmorzsa
Ezt mind a föld adta, és a munka hozta.
Egy falevél a fáról, egy babszem csírája
Egy nádszál a szélben, a kukorica háncsa.
Napraforgó bús fejét kis cinege faggatja
Hátha még találna néhány szemecskét rajta.
A lehullott szemecskék tavaszra mind kikelnek
Virágoznak, érnek, örömére cinkének, verébnek.
A föld méhe termékeny, minden megterem benne
Mintha csak bűvészet, maga a költészet lenne.
Az is. Bűvészet és költészet. Egyszerre mindkettő.
Ami kicsírázott, az ki is hajt, és megnő.
Nincs az a bűvészet, ami ezt utána csinálná.
Nincs az a vers, ami minden csodát visszaadná.
Mert a bűvészet csupáncsak ócska mágia
A vers meg csak meztelen szavak sorozata.
A bűvészet nem ad, nem tud. Nem teremt.
A vers meg csak búsong vagy örvend valami felett.
De a föld, a Föld, az ám, az kész csoda.
Sőt: csodáknak egész sora, és garmada.
Csak nézzük és bámulunk és csodálkozhatunk
Hogy milyen csodákat ont elénk e föld, az otthonunk.
A lomb a fákon árnyékot nyújt nyaranta
Hogy miként, senki se gondolkodik el rajta.
Természetesnek vesszük, és ha jön az ősz
A hűvös szél minden falombot legyőz.
Lehull a sok levél, elhervad, elszárad alul
Amikor a köd, a dér, a süvítő szél az úr.
Adjuk vissza a földnek, hiszen attól származik
Az erő, amellyel a fa ága tavasszal kilombozik.
Lesz a semmiből. Egyszer csak fölöttünk zizeg.
Kis levélkéből árnyék lesz, ha jő a meleg.
Semmiből lesz. Kis csírából fa, a fának lombja.
Ha jön az őszi szél, akkor a fa lombját ledobja.
Behúzódik az élet a fa belsejébe
Ahogy mi húzódunk a kályha melegébe.
Aztán tavasszal, ha felmelegszik a föld
Akkor a fa is felébred, és lombruhát ölt.
A hó elolvad és a szívünk csupa ének
Mert az élet megindul, újra feléled.
Tavaszra már kiforr a bor, arany csoda
Jöhet a jó öreg, a kedves vendég, a jó koma.
Okíthat sokféle dologra, mit én is jól tudok
S mind érdekes, értékes, régi, okos és szép dolog.
Magunk után mi lesz, amit hagyni tudunk?
Termékeny földünk lesz-e, vagy parlagunk?
Magunkból egy picit, egy kis emléket itthagyunk
Mert ezzel is törődünk, hisz emberek vagyunk.
Mire emlékeznek majd az utódok? Nem tudom.
De hogy csak jóra, míg élek, remélni fogom.
Öreg diófa alatt öreg emberek, ott ülünk
Unokáinknak mi már csak vén bolondok leszünk.
Csak, ha megöregszenek, akkor értik meg csupán
Hogy mennyire fontos a sok szép hagyomány.
Akkorra megérik bennük az a tudat
Ami visszatekintve a múltban kutat.
Megértik, hogy atyáink mégse voltak bolondok
Amikor bántották őket a mindennapi gondok.
Ha nem értékeltük, amit miránk hagytak volt
Akkor már bánhatjuk, mert velük együtt holt.
Ám ha utódainkra emlékeket, tudást hagyhatunk
Akkor hagyománytisztelő bölcsek vagyunk.
Az öregséggel - úgy látszik - a nosztalgia vele jár
Úgy összefonódtak, mint szerető mátkapár.
A fiatalokat - gondolom - nem érdekli még
Inkább azt nézik, hogy süt a nap, s kék az ég.
De eljő a nap, és lelassulnak ők is ugyancsak
Mert rájönnek, hogy örülni kell minden napnak.
Mert minden jövendő napnak értelmet ad a múlt
Nem számít, hogy már rég a homályba hullt.
Ha az idősek nem emlékeznek és mesélnek
Akkor nyoma se marad a régmúlt meséknek.
Aztán a következők már semmit se tudhatnak
És majd kopott emlékek közt rémülten kutatnak.
Azért, hogy megtudják, kik voltunk s ők kik lettek
Honnan jöttünk egykor, de nincs már, kik felelnek.
A jövő a múltra épül. Támasza, biztos pillére annak.
Akik büszkék múltjukra, mindig erősek maradnak.
A kérdéseinkre válaszokat azok tudnak adni
Akik még itt vannak, még itt tudtak maradni.
Addig kérdezzetek, ameddig még lehet
Hogy megérkezzen rá a megfelelő felelet.
Becsülni kell a múltat: öregeket. Anyákat és apákat
Mert szerencsés, aki majd nagyszülővé válhat.
Minden ránc az arcon, minden kézrezdülésük
Egy-egy emlék, ez szavak nélküli mesélésük.
Benne van sok bánat, szenvedés, öröm, és könny
Benne van múlt idő, tudás, bölcsesség, közöny.
Benne van minden. Az egész világmindenség.
Szeretet, barátság, hazafiság, önzetlenség.
Benne vagyunk mi mindannyian. Tegnapi, s mai kor.
Egy falat friss kenyér, egy korty tavalyi bor.
VÉGE
Lomb
vers
A kedves vendég, a jó s kedves öreg
A kerti padon mellettem mereng.
Hűvös az árnyék, de langyos a nap
A nyár után az ősz gyorsan szalad.
Régi dolgokról emlékezünk
Pohár bort szorongat a kezünk.
Szomorú az ősz, - mondom
Jön a tél, sok lesz a gondom.
A jó öreg csak somolyog ezen
Hisz minden tél után tavasz leszen.
Ne félj a téltől - mondja, s nevet
Addig is pihenhet szorgos kezed.
Úgyis csak dolgoztál egész évben
Most majd pihenhetsz kicsit szépen.
Élezz szerszámot, ha unod magad
Így tavaszra gondod nem marad.
Hasítsd fel a tűzifát, halmozd halomba
Hogy sose hűljön ki télen a konyha.
Ha télen hideg lesz és hullik majd a hó
Ablakon át gyönyörködni, az lesz a jó.
De most ne szomorkodj, ugyan már
Tavasszal újra zöld lesz a határ.
Most még kis ereje van a napnak
És még híre sincsen sehol a fagynak.
És arattunk is, és megvolt a jó szüret
Bár esténként már fel kell éleszteni a tüzet.
Mert az ősz beköszöntött, s lehullt a sok levél.
Elmúlt tavaszról, nyárról zörögve mesél.
Meséli a jó öreg, bosszúsan mondja:
A levelet a szomszédja kupacba hordta.
Ezt mind meggyújtani, elégetni akarja.
Szerinte nincsen már semmi haszna.
Kérdezte tőle: mihaszna? Tényleg?
Hát nem érti, hogy itt mi a lényeg?
Elégeti a hullott levelet, lombot
Ezt a kincset érő, csodálatos dolgot?
És mondja: De hisz ez csak szemét!
Az öreg morog és mondja: Fenét!
Bosszúsan mondja: Jer át a kertembe,
S ígérem, hogy meg leszel lepve!
Látod ott a sarokban azt a kis halmot?
Minden zöld hulladékot, levelet odahordok.
Oda kerül a fűnyesedék is, meg a gaz
De bármi sok, eltűnik pár hónap alatt.
A tavalyiból megmutatom, mi maradt
És állítom, hogy eláll majd a szavad!
A tetején még van száraz gaz meg levél,
De megemelem, s ládd-e, benne mi él?
Éldegél benne ménkű sok kis és nagy giliszta
Hangya és bogár, a meleg, korhadó kupacba’.
És ez a fekete, zsíros föld, mi ez, no lám!
Hát a tavalyi levélből ez maradt csupán!
Ezek a kis lények átváltoztatták mindet
Hát így csináltak nekem oly nagy kincset.
Mert én ezt majd a kertembe szétszórhatom
És ha ások, akkor majd szépen beforgatom.
Ez a legjobb trágya a földnek, hidd el nekem
És ezért a kertemben minden megterem.
Hát ezért mondom, hogy ne égesd el a lombot
Kincs az, hidd el nekem, amit mondok.
Tedd a kerted sarkába, akármily nagy halom
Mit tavaszig a hó súlyával egészen összenyom.
Jobb, ha mindig egy helyre hordasz mindent:
Konyhai hulladékot, a mosogatóleves vedret.
Ez a halom nagyon fontos, és nem szemét
Hasznos dolog, ezért mondom, épp ezért.
Ezt nevezik szemétdombnak, trágyarakásnak
Kell ilyen minden valamirevaló háznak.
És ha nem akarod a levelet egyrakásra tenni
Akkor érdemes szétszórva a kertet befedni.
Nem szárad ki a föld, nedves marad
A vastagon terített, rothadó levelek alatt.
A kertből meg minek összegyűjteni
Ott a helyén lesz majd haszna neki.
Égetni? Nem ég, csak vastag füst lesz belőle
Fuldokolhatsz és csoroghat a könnyed tőle.
Bosszanthatod vele a szomszédaidat
De a vége mindig csak a kormos halom marad.
Hát inkább tedd, amit mondtam, barátom
Fontold meg, gondold át, tőled azt várom.
Hasznod lesz belőle, próbáld csak ki, meglátod
Ezt javasolja, tanácsolja neked öreg barátod.
Mert a természetben semmi se vész kárba
Minden természetes dologból lesz jó trágya.
Ha van valamilyen - akármilyen - állatod
Annak végtermékét, - trágyáját - is ide dobhatod.
Minden, mit oda teszel, teljesen átalakul
És tiszta, tápdús föld lesz hamarost legalul.
Megkérdem: Jártál-e már valaha héthatáron
Völgyben, erdőben, hegyen vagy dombháton?
Ha jártál, hát akkor láttad, s tudhatod
Hogy minden elenyész a földben, - ez jó dolog.
Az erdők talaja süppedős, puha,
Sokévi korhadt falevéltől buja.
A természetes anyag mind elenyész, semmivé lesz
Illetve nem is: vele sok élőlény s mikroba végez.
S ebből táplálkoznak a gombák is, meg a fák
Észre se vetted még e körforgásos csodát?
És megfogadta tanácsodat a szomszéd, öreg?
Hát remélem - mondja, és már ismét nevet.
A fiatalabbak hamar kidobnak mindent
Úgy vélik, hogy csak így tarthatnak rendet.
De mi, öregek, tudjuk, mi a dörgés - nevet
Hát igyunk, komám, egy kis szőlőlevet!
Az idei must a pincében érik még
De a tavalyi bor tiszta, átlátszóan szép.
Aranyló cseppek a párás pohár falán
Az idei is épp ilyen csodás lesz talán.
Kellemes, zamatos, üde és nagyon finom
Illatos, ízletes, ahogy számban forgatom.
Pár kortyocska, hű, mégis jobb lett a kedvem
A poharam kiürült, és egész vidám lettem.
A kedves vendég szedelőzködik és indul
A jó öreg a kapuból még visszafordul.
Ugye, te nem mondod a levélre, hogy szemét?
És parolázásra nyújtja kérges, fáradt kezét.
Szeme kutatva néz körben a kerten
Nézi, hogy a levelet hova tettem.
Sehová, mert ottmaradt mind a fák alatt
A kertből összegyűjteni felesleges feladat.
Ott a helye, épp, mint ahogy minden évben
- Az elismerést látom az öreg szemében.
Hát így, barátom, csak így tovább, tudod
Azért egészen jó lett a tavalyi borod.
Jöjj el hozzám, kóstoljuk meg az enyémet
Szívesen - mondom - nem kell kétszer kérned.
Pár nap múlva. Mert még van egy kis dolgom
Előtte a tűzifát az eresz alá hordom.
Jól van - mondja, és megböki kopott kalapját
Istenhozzádot int, és komótosan szedi a lábát.
Elgondolkodom azon, amit itt beszéltünk
Mindenféléről, hogy régen hogyan éltünk.
Emlékek törnek fel, jó és rossz is van közte
De a legtöbbjük már rég elmerült a ködbe.
Leáldozott a nap közben, észre se vettem
Öreg este lett, épp, mint amilyen öreg én lettem.
A kéményekből vékonyka füstcsík kanyarog
Jön a tél. Jól mondta az öreg: az ember nem nyafog.
Csak teszi a dolgát, ahogy atyái, ősei tették
Ha nem így gondolnám, hát milyen ember lennék?
Még ha fut is, szalad is mellettünk az élet
És változik minden, és elhal, majd feléled.
Azért a hagyományokat őrizni kell, belátom
Mert abból sohase születhet semmi károm.
Átadva utódoknak, ez nemes cél, jó feladat
Mert az idő egy-kettőre elrohan, elszalad.
Lássunk hát hozzá, vessünk is keresztet
S reméljük, hogy utánunk méltó utódok lesznek.
Átadunk minden tudást, amit mi örököltünk
Amitől mi is méltó utódok lettünk.
Még a falevélre is lám, vigyázunk, az is érték
Ahogy az öregjeink egykor tették, s tőlünk kérték.
Foszlós kenyér, jó bor, - könnyes veríték
Megbecsült morzsa, csepp, ez a teríték.
Munkának gyümölcse, - nagy ám az ára
Hogy valami étel kerüljék az ember asztalára.
Egy búzaszem, egy mákszem, egyetlen dió
Mindben ott az élet, a jövő évet hozó.
Elvetve mind kisarjad, kis csíra, élet
A földben minden mag megindul, feléled.
A föld maga az élet, maga a zord valóság
Küzdeni minden nap kitartó konokság.
Egy korty bor a pohárban, egy kenyérmorzsa
Ezt mind a föld adta, és a munka hozta.
Egy falevél a fáról, egy babszem csírája
Egy nádszál a szélben, a kukorica háncsa.
Napraforgó bús fejét kis cinege faggatja
Hátha még találna néhány szemecskét rajta.
A lehullott szemecskék tavaszra mind kikelnek
Virágoznak, érnek, örömére cinkének, verébnek.
A föld méhe termékeny, minden megterem benne
Mintha csak bűvészet, maga a költészet lenne.
Az is. Bűvészet és költészet. Egyszerre mindkettő.
Ami kicsírázott, az ki is hajt, és megnő.
Nincs az a bűvészet, ami ezt utána csinálná.
Nincs az a vers, ami minden csodát visszaadná.
Mert a bűvészet csupáncsak ócska mágia
A vers meg csak meztelen szavak sorozata.
A bűvészet nem ad, nem tud. Nem teremt.
A vers meg csak búsong vagy örvend valami felett.
De a föld, a Föld, az ám, az kész csoda.
Sőt: csodáknak egész sora, és garmada.
Csak nézzük és bámulunk és csodálkozhatunk
Hogy milyen csodákat ont elénk e föld, az otthonunk.
A lomb a fákon árnyékot nyújt nyaranta
Hogy miként, senki se gondolkodik el rajta.
Természetesnek vesszük, és ha jön az ősz
A hűvös szél minden falombot legyőz.
Lehull a sok levél, elhervad, elszárad alul
Amikor a köd, a dér, a süvítő szél az úr.
Adjuk vissza a földnek, hiszen attól származik
Az erő, amellyel a fa ága tavasszal kilombozik.
Lesz a semmiből. Egyszer csak fölöttünk zizeg.
Kis levélkéből árnyék lesz, ha jő a meleg.
Semmiből lesz. Kis csírából fa, a fának lombja.
Ha jön az őszi szél, akkor a fa lombját ledobja.
Behúzódik az élet a fa belsejébe
Ahogy mi húzódunk a kályha melegébe.
Aztán tavasszal, ha felmelegszik a föld
Akkor a fa is felébred, és lombruhát ölt.
A hó elolvad és a szívünk csupa ének
Mert az élet megindul, újra feléled.
Tavaszra már kiforr a bor, arany csoda
Jöhet a jó öreg, a kedves vendég, a jó koma.
Okíthat sokféle dologra, mit én is jól tudok
S mind érdekes, értékes, régi, okos és szép dolog.
Magunk után mi lesz, amit hagyni tudunk?
Termékeny földünk lesz-e, vagy parlagunk?
Magunkból egy picit, egy kis emléket itthagyunk
Mert ezzel is törődünk, hisz emberek vagyunk.
Mire emlékeznek majd az utódok? Nem tudom.
De hogy csak jóra, míg élek, remélni fogom.
Öreg diófa alatt öreg emberek, ott ülünk
Unokáinknak mi már csak vén bolondok leszünk.
Csak, ha megöregszenek, akkor értik meg csupán
Hogy mennyire fontos a sok szép hagyomány.
Akkorra megérik bennük az a tudat
Ami visszatekintve a múltban kutat.
Megértik, hogy atyáink mégse voltak bolondok
Amikor bántották őket a mindennapi gondok.
Ha nem értékeltük, amit miránk hagytak volt
Akkor már bánhatjuk, mert velük együtt holt.
Ám ha utódainkra emlékeket, tudást hagyhatunk
Akkor hagyománytisztelő bölcsek vagyunk.
Az öregséggel - úgy látszik - a nosztalgia vele jár
Úgy összefonódtak, mint szerető mátkapár.
A fiatalokat - gondolom - nem érdekli még
Inkább azt nézik, hogy süt a nap, s kék az ég.
De eljő a nap, és lelassulnak ők is ugyancsak
Mert rájönnek, hogy örülni kell minden napnak.
Mert minden jövendő napnak értelmet ad a múlt
Nem számít, hogy már rég a homályba hullt.
Ha az idősek nem emlékeznek és mesélnek
Akkor nyoma se marad a régmúlt meséknek.
Aztán a következők már semmit se tudhatnak
És majd kopott emlékek közt rémülten kutatnak.
Azért, hogy megtudják, kik voltunk s ők kik lettek
Honnan jöttünk egykor, de nincs már, kik felelnek.
A jövő a múltra épül. Támasza, biztos pillére annak.
Akik büszkék múltjukra, mindig erősek maradnak.
A kérdéseinkre válaszokat azok tudnak adni
Akik még itt vannak, még itt tudtak maradni.
Addig kérdezzetek, ameddig még lehet
Hogy megérkezzen rá a megfelelő felelet.
Becsülni kell a múltat: öregeket. Anyákat és apákat
Mert szerencsés, aki majd nagyszülővé válhat.
Minden ránc az arcon, minden kézrezdülésük
Egy-egy emlék, ez szavak nélküli mesélésük.
Benne van sok bánat, szenvedés, öröm, és könny
Benne van múlt idő, tudás, bölcsesség, közöny.
Benne van minden. Az egész világmindenség.
Szeretet, barátság, hazafiság, önzetlenség.
Benne vagyunk mi mindannyian. Tegnapi, s mai kor.
Egy falat friss kenyér, egy korty tavalyi bor.
VÉGE