Mai Káin és Ábel
Bobby Leng:
Mai Káin és Ábel
Ábel a köveket hordta rakásra a földje szélén.
Káin messziről nézte, lábát lógatva a küszöbe élén.
Ábel öntözte földjét, rajta mindent megtermelt
Napestig izzadt, kapálta a szép kicsi kertet.
A kavicsos, élettelen föld termését várta
Szép növényeitől a munkát nem sajnálta
Életet lehelt a sivatagos, köves talajba
Öntözött, gyomlált reggeltől napestig rajta.
Káin csak nézte, kezét karjába fonva
Irigyen látta, hogy nő a sok élelem arra
Ábelnak földjén, no lám csak, milyen jó gazda
A naptól egész felégett már teste, a karja.
Aztán jött a szárazság, a nap tüze éget
Ez aztán a szép vetésnek hamar vet véget
Mit tegyen Ábel? Hát sűrű hálót feszített
A kert fölé. Ha majd eső jön, fákat is ültet.
Káin csak nézte, hogy kínlódik egyre
Amottan Ábel, s háza elé leült a gyepre
Messziről vizslatta, s gúnnyal gondolta:
Ő is tehetné, de csak, ha bolond volna!
Mit kínlódjon ő itt a köves földdel
Ennyi fölösleges időt ezzel nem tölt el
Jobb neki itten, szépen, nyugodtan ülve
A nehéz testi és fárasztó munkát kerülve.
Csakhogy az idő ahogy múlt egyre, egyre
Az élelem csak nőtt a föld alatt és felette
Megérett a termés, csak gyűjteni kell már
Ábeléknál teljesen üres a kamra, a magtár.
A gyerek éhes, az asszony csak sóhajt
Megettek mindent: a krumplit, a sódart
Nincsen már semmi a spájzban, uccse
Szemernyi kenyér sincs, semmi se, egy se.
Azután eljött az aratás ideje végre
Szorgalmas Ábelünk sóhajtva tekint az égre
Homlokát törli, fárad a földjén szegény
Asszony és gyerek is segít: az élet kemény.
Amit leszedtek, haza is vitték mind este
El is fáradt már mindannyiuknak a teste
Végül learattak mindent, szem se maradt már
Odahaza végre ismét telve a kamra, a magtár.
Káin látta ezt, éhes gyomra nagyot kordult
Bajusza alatt dunnyogott, dühösen mordult
Lám csak, az Ábelnek de jól megy, nézd csak
Felkel hát, s a térdére mérgesen rácsap.
Kell nekem mind, amit amaz megtermelt
El is indult hát, percig se tétovázott, nem kertelt
Ábelhoz kopogott: koma, hé, szánjál meg, engedj
Adjál már enni, mindenedből, amid csak termett.
Ábel nem kér az ilyenből, kiszól hát: Menj el
Nem segítettél soha, amikor dolgoznom kellett
Hát mostmár nyeljed azt, amit termeltél
Nem arathattál, mert semmit se vetettél.
Menj el, és vess jövőre magadnak, bátya
- Káin dühösen elment, mert hiába várta
Hogy Ábel adjon az övéből, nem szánja
Pedig neki is éhes ám mindig a szája!
Dühében felkapja a fészerből a fejszét
Mi útjába kerül, azt mindent csak ver szét
Átballag ismét és nem köszön „Jó estét”
S okozza Ábelnek s családjának a vesztét.
Aztán, mint aki, ha jól végzi a dolgát
Mindenüket kifosztja, visz búzát, árpát
Visz mindent, amit csak talál a kamrában
De még azt is, amit a konyhában, szobában.
Visz ruhát, szerszámot, jószágot, mindent
Nem féli bizony ő sem az embert vagy Istent
Nem akar dolgozni, bolond volna, gondolja
Ábel meg menjen a forró pokolba!
Ámde az étel az hamar elfogyott megint
Nincsen már Ábel, aki vetne és kapálna kint
Kavicsos föld tar, puszta, ugar maradt idén
Káin nem vet, nem arat, hajtogatja: Nem én!
Aztán szép lassacskán felkopik ám az álla
Nem mozdul, csak ül, rossz természetének hála
Nincs lustább, gonoszabb ember e földön nála
A pokol nem Ábelt, hanem majd őtet várja.
Mert ha nincs élelem, elpusztul mostmár
A halál angyala fekete szárnyával rászáll
Fekszik a küszöbén élettelenül elterülve
Soványan, saját mocskába merülve
Olyan halott lett, amilyen Ábelnak földje
Káin szánalmasan kimúlt hát, utolsót hörögve.
Ám tettét sohasem, nem, meg sose bánta
Pedig neki is volt ám kis földje és háza
Mégis a másét vette el a bűngonosz pára
De dologtalanul csak az éhhalál várta.
Hogy hogyan élt eddig vajon a gonosz beste
Hát úgy, hogy öreg anyja és apja etette
De nemrég őket is elvitte a kor, mit megértek
Így hát Káin magára maradt mostmár végleg.
Ám ő még semmit soha nem dolgozott
Nem kapált, meszelt, nem főzött vagy foltozott
Nem csinált semmit, csak a Napnál volt fűtő
S mert fűteni nem kell, mert magától süt ő
Így hát csak ült, ült, mindig naphosszat
Sose érdekelte az, hogy mit hoz majd a holnap.
Na de most mégiscsak póruljárt végül a nyavalyás
Eljött érte is -még fiatalon - végül a kaszás
Elkaszálni az élte fonalát mostmár a galádnak
Rája a kénköves pokolban biztosan ördögök várnak
Aki ilyent tesz, nem érdemel mást, csak ezt
Vajon miért nem látta előre, hogy rajtaveszt?
Dehogyis látta, s ha látta volna, se bánná
Tán gondtalan inkább a csűrdöngölős táncot járná
S ha még mások is éltek volna azon a vidéken
Már azokat is meglopta, megölte volna régen
Javaikért akárkit felkoncolt volna, mert olyan
A természete. Miért lett ilyen, s jaj, hogyan?
VÉGE
Mai Káin és Ábel
Ábel a köveket hordta rakásra a földje szélén.
Káin messziről nézte, lábát lógatva a küszöbe élén.
Ábel öntözte földjét, rajta mindent megtermelt
Napestig izzadt, kapálta a szép kicsi kertet.
A kavicsos, élettelen föld termését várta
Szép növényeitől a munkát nem sajnálta
Életet lehelt a sivatagos, köves talajba
Öntözött, gyomlált reggeltől napestig rajta.
Káin csak nézte, kezét karjába fonva
Irigyen látta, hogy nő a sok élelem arra
Ábelnak földjén, no lám csak, milyen jó gazda
A naptól egész felégett már teste, a karja.
Aztán jött a szárazság, a nap tüze éget
Ez aztán a szép vetésnek hamar vet véget
Mit tegyen Ábel? Hát sűrű hálót feszített
A kert fölé. Ha majd eső jön, fákat is ültet.
Káin csak nézte, hogy kínlódik egyre
Amottan Ábel, s háza elé leült a gyepre
Messziről vizslatta, s gúnnyal gondolta:
Ő is tehetné, de csak, ha bolond volna!
Mit kínlódjon ő itt a köves földdel
Ennyi fölösleges időt ezzel nem tölt el
Jobb neki itten, szépen, nyugodtan ülve
A nehéz testi és fárasztó munkát kerülve.
Csakhogy az idő ahogy múlt egyre, egyre
Az élelem csak nőtt a föld alatt és felette
Megérett a termés, csak gyűjteni kell már
Ábeléknál teljesen üres a kamra, a magtár.
A gyerek éhes, az asszony csak sóhajt
Megettek mindent: a krumplit, a sódart
Nincsen már semmi a spájzban, uccse
Szemernyi kenyér sincs, semmi se, egy se.
Azután eljött az aratás ideje végre
Szorgalmas Ábelünk sóhajtva tekint az égre
Homlokát törli, fárad a földjén szegény
Asszony és gyerek is segít: az élet kemény.
Amit leszedtek, haza is vitték mind este
El is fáradt már mindannyiuknak a teste
Végül learattak mindent, szem se maradt már
Odahaza végre ismét telve a kamra, a magtár.
Káin látta ezt, éhes gyomra nagyot kordult
Bajusza alatt dunnyogott, dühösen mordult
Lám csak, az Ábelnek de jól megy, nézd csak
Felkel hát, s a térdére mérgesen rácsap.
Kell nekem mind, amit amaz megtermelt
El is indult hát, percig se tétovázott, nem kertelt
Ábelhoz kopogott: koma, hé, szánjál meg, engedj
Adjál már enni, mindenedből, amid csak termett.
Ábel nem kér az ilyenből, kiszól hát: Menj el
Nem segítettél soha, amikor dolgoznom kellett
Hát mostmár nyeljed azt, amit termeltél
Nem arathattál, mert semmit se vetettél.
Menj el, és vess jövőre magadnak, bátya
- Káin dühösen elment, mert hiába várta
Hogy Ábel adjon az övéből, nem szánja
Pedig neki is éhes ám mindig a szája!
Dühében felkapja a fészerből a fejszét
Mi útjába kerül, azt mindent csak ver szét
Átballag ismét és nem köszön „Jó estét”
S okozza Ábelnek s családjának a vesztét.
Aztán, mint aki, ha jól végzi a dolgát
Mindenüket kifosztja, visz búzát, árpát
Visz mindent, amit csak talál a kamrában
De még azt is, amit a konyhában, szobában.
Visz ruhát, szerszámot, jószágot, mindent
Nem féli bizony ő sem az embert vagy Istent
Nem akar dolgozni, bolond volna, gondolja
Ábel meg menjen a forró pokolba!
Ámde az étel az hamar elfogyott megint
Nincsen már Ábel, aki vetne és kapálna kint
Kavicsos föld tar, puszta, ugar maradt idén
Káin nem vet, nem arat, hajtogatja: Nem én!
Aztán szép lassacskán felkopik ám az álla
Nem mozdul, csak ül, rossz természetének hála
Nincs lustább, gonoszabb ember e földön nála
A pokol nem Ábelt, hanem majd őtet várja.
Mert ha nincs élelem, elpusztul mostmár
A halál angyala fekete szárnyával rászáll
Fekszik a küszöbén élettelenül elterülve
Soványan, saját mocskába merülve
Olyan halott lett, amilyen Ábelnak földje
Káin szánalmasan kimúlt hát, utolsót hörögve.
Ám tettét sohasem, nem, meg sose bánta
Pedig neki is volt ám kis földje és háza
Mégis a másét vette el a bűngonosz pára
De dologtalanul csak az éhhalál várta.
Hogy hogyan élt eddig vajon a gonosz beste
Hát úgy, hogy öreg anyja és apja etette
De nemrég őket is elvitte a kor, mit megértek
Így hát Káin magára maradt mostmár végleg.
Ám ő még semmit soha nem dolgozott
Nem kapált, meszelt, nem főzött vagy foltozott
Nem csinált semmit, csak a Napnál volt fűtő
S mert fűteni nem kell, mert magától süt ő
Így hát csak ült, ült, mindig naphosszat
Sose érdekelte az, hogy mit hoz majd a holnap.
Na de most mégiscsak póruljárt végül a nyavalyás
Eljött érte is -még fiatalon - végül a kaszás
Elkaszálni az élte fonalát mostmár a galádnak
Rája a kénköves pokolban biztosan ördögök várnak
Aki ilyent tesz, nem érdemel mást, csak ezt
Vajon miért nem látta előre, hogy rajtaveszt?
Dehogyis látta, s ha látta volna, se bánná
Tán gondtalan inkább a csűrdöngölős táncot járná
S ha még mások is éltek volna azon a vidéken
Már azokat is meglopta, megölte volna régen
Javaikért akárkit felkoncolt volna, mert olyan
A természete. Miért lett ilyen, s jaj, hogyan?
VÉGE