Már semmi se kell
Bobby Leng:
Már semmi se kell
Elmentek, s mi ittmaradtunk.
Mennyire fáj, szó arra nincs.
A bánat összeszorítja a szívet
Mint vasráf, mint erős bilincs.
Mindent itthagytak, mi egykor övék
S csakis az övék volt, úgy bizony.
Minden kis tárgyuk, ruhájuk, házuk
Állataik, földjük, könyvek a polcokon.
Szerszámaikkal tele a kamra
Nem mozdulnak már: elment a kéz.
Virágaik az ablakpárkányon
S ablakukon már ki senki se néz.
Az óra ketyeg a falon függve
Ajtó bezárva, nem nyit a kulcs.
Nem jön már meg a piacról, gyárból
Nem csoszog többé már a papucs.
Semmi se kell már, aki már elment.
Semmit magával ő nem vihetett.
De mégis: egy dolog elkísérte,
A családi, baráti hűséges szeretet.
Akik maradtak, úgy fáj a lelkük.
Nincs vigasz rája, csak az idő.
Ahogy múlnak a hónapok, évek
Egyre kevesebb könny kerül elő.
A sebek soha be nem gyógyulnak
Csak más dolgok kerülnek eléjük, tudom.
Mert az életnek menni kell tovább, hát
Mindenki halad a megkezdett úton.
Tárgyakat őrzünk, lehet: csak lim-lom
Másoknak talán, de nekünk nem.
Lehet, hogy értéktelen egyik-másik
De mégis emlék, fontos, úgy hiszem.
Övék volt, használták, őrizgették
Sok giccses holmi, de mégis ŐK.
Belőlük, életükből egy-egy darabka
Itthagyták nekünk a túlra menők.
Télnek kezdetén jön el az az egy nap
Emlékezni, ha máskor nincs rá idő
Vagy túlontúl messze sodort az élet
Az emlékek főként ekkor jönnek elő.
Készülünk rá, meg is tisztogatjuk
Hogyha kell, a kicsi halmokat.
Virágot, koszorút, mécsest viszünk rá
Mikor meglátogatjuk a sírokat.
Virágokkal gazdagon tűzdelnek rendre
S könnyeket hullat a barát, vagy rokon.
Mécsesek, gyertyák fénye hajlongva lebben
Bár gránit, márvány tartja, akár földhalom.
Más napokon rohanunk szerte
Mert annyi más dolog kavarog itt.
Nincs mindig emlékezésre idő, sajnos
Az ember végzi fáradságos dolgait.
Mert munka van, reggel korántól késő estig.
Szaladunk egyre, majd‘ felbukunk.
De ilyenkor mindig megállunk egy percre
S szeretteink emlékére virágot hozunk.
Szomorú lesz itt mindenki, látom
Csendben állnak körben, sóhajtanak.
Gyertyaláng lobban, vagy mécses csörren
Nekik, értük gyújtották... Ez az a nap.
Gondolatunknak pici szeletje
Ittmarad, hogyha hazamegyünk.
Egy kicsit búsulunk még, akkor is, ha
Innentől nagyon messzire megyünk.
De legalább ezen az egyetlen napon
Évente egyszer mind ittleszünk
S szép virágokkal, és koszorúkkal
Szeretet- s tisztelet-jelet teszünk.
Már semmi se kell
Elmentek, s mi ittmaradtunk.
Mennyire fáj, szó arra nincs.
A bánat összeszorítja a szívet
Mint vasráf, mint erős bilincs.
Mindent itthagytak, mi egykor övék
S csakis az övék volt, úgy bizony.
Minden kis tárgyuk, ruhájuk, házuk
Állataik, földjük, könyvek a polcokon.
Szerszámaikkal tele a kamra
Nem mozdulnak már: elment a kéz.
Virágaik az ablakpárkányon
S ablakukon már ki senki se néz.
Az óra ketyeg a falon függve
Ajtó bezárva, nem nyit a kulcs.
Nem jön már meg a piacról, gyárból
Nem csoszog többé már a papucs.
Semmi se kell már, aki már elment.
Semmit magával ő nem vihetett.
De mégis: egy dolog elkísérte,
A családi, baráti hűséges szeretet.
Akik maradtak, úgy fáj a lelkük.
Nincs vigasz rája, csak az idő.
Ahogy múlnak a hónapok, évek
Egyre kevesebb könny kerül elő.
A sebek soha be nem gyógyulnak
Csak más dolgok kerülnek eléjük, tudom.
Mert az életnek menni kell tovább, hát
Mindenki halad a megkezdett úton.
Tárgyakat őrzünk, lehet: csak lim-lom
Másoknak talán, de nekünk nem.
Lehet, hogy értéktelen egyik-másik
De mégis emlék, fontos, úgy hiszem.
Övék volt, használták, őrizgették
Sok giccses holmi, de mégis ŐK.
Belőlük, életükből egy-egy darabka
Itthagyták nekünk a túlra menők.
Télnek kezdetén jön el az az egy nap
Emlékezni, ha máskor nincs rá idő
Vagy túlontúl messze sodort az élet
Az emlékek főként ekkor jönnek elő.
Készülünk rá, meg is tisztogatjuk
Hogyha kell, a kicsi halmokat.
Virágot, koszorút, mécsest viszünk rá
Mikor meglátogatjuk a sírokat.
Virágokkal gazdagon tűzdelnek rendre
S könnyeket hullat a barát, vagy rokon.
Mécsesek, gyertyák fénye hajlongva lebben
Bár gránit, márvány tartja, akár földhalom.
Más napokon rohanunk szerte
Mert annyi más dolog kavarog itt.
Nincs mindig emlékezésre idő, sajnos
Az ember végzi fáradságos dolgait.
Mert munka van, reggel korántól késő estig.
Szaladunk egyre, majd‘ felbukunk.
De ilyenkor mindig megállunk egy percre
S szeretteink emlékére virágot hozunk.
Szomorú lesz itt mindenki, látom
Csendben állnak körben, sóhajtanak.
Gyertyaláng lobban, vagy mécses csörren
Nekik, értük gyújtották... Ez az a nap.
Gondolatunknak pici szeletje
Ittmarad, hogyha hazamegyünk.
Egy kicsit búsulunk még, akkor is, ha
Innentől nagyon messzire megyünk.
De legalább ezen az egyetlen napon
Évente egyszer mind ittleszünk
S szép virágokkal, és koszorúkkal
Szeretet- s tisztelet-jelet teszünk.