Ne sírj
Bobby Leng:
Ne sírj
-vers-
A kedves gyermek ott, a múzeumban
Látta a falon a táblára szögelt lepkéket.
Ezerféle faj, mindből tucatszám vannak.
Színesek, szikrázóak, nagyon szépek.
A kedves gyermek a gombostűket nézte.
Rájött, hogy amit lát, az már mind halott.
Halott szivárvány, mozdulatlan, dermedt.
Akkor ottan csendes sírásba fogott.
Könnyei hullottak, sajnálta a lepkéket.
Még a fekete bogarakat is a vitrinben.
Mind halott, egyetlen egy se él már, hiába.
Hiába pompáznak millióféle színben.
Az apja rászólt: ugyan már, kislányom!
Ezekből mind-mind annyira sok van még!
Ez csak egy pici töredéke a kinti világnak.
Csak egy kevés a milliárdnyiból, ne félj!
A televízióban látta a lányka, hogy
Égnek az erdők messze földeken.
Sírt, mert tudta, hogy a vadak elpusztulnak
A kibírhatatlanul forró területeken.
Sajnálta a fákat, a bokrokat, füveket.
Sajnálta az összes, egész pusztulást.
Sajnálta, mert tudta: mindez végleges
De az apja rászólt: ne sírj, nézzél mást.
Hiszen az erdők majd újra kihajtnak
És benépesül a talaj, a bokor, a lomb.
Újra lesz élet mindenütt, ahol kiégett
Ne sírj hát, ne sirasd őket, angyalom.
De a gyermek nem tudott másként élni.
Nem volt képes rá: ilyennek született.
Hiába gondolt másra, maga előtt látta
A kiégett, pusztává lett erdőt, réteket.
És könnyezett, ha egy-egy fát kivágtak.
Érezte, hallotta szinte a néma sikolyt.
A szenvedést ő el nem szenvedhette
Ilyenkor nem tudott elengedni egy mosolyt.
Hiába mondta az apja: ne sírjál, lányom
Az élet ilyen: születés, élet és halál.
De a gyermek akkor is sajnált mindent:
A gnút is, ha megölte egy sakál.
A ragadozók, ha ragadoztak, sírt ő.
Sajnálta a szép fehér kecskegidát.
Vagy, ha a bagoly, sas madarat fogott
Kegyetlen az élet, tudta, s ez neki fájt.
Sajnálta a vadakat az erdőn, ha vadásztak
Rájuk passzióból, sportból az emberek.
Kifektették sorban a sok lőtt csodát
Kivérzett testű lényt. Öltek a fegyverek.
A szíve ilyenkor megtelt haraggal, búval.
Túllépni rajta nehezen, nehezen tudott.
Sokáig hatása alatt volt a látottaknak
Nem tudta elviselni, hogy mind-mind halott.
De akkor is sírt a kedves gyermek mindig
Ha véletlenül talált egy-egy elhullott vadat.
Megsiratta, mert a szíve gyenge, kedves.
És sajnálja a horgász által kifogott halat.
És sajnálja az úton elgázolt bogárkát.
A gilisztát, amely kiszáradt a fű között.
A kis fiókát, amelyik a fészekből kiesve
Rémülten csipogva ugrált a ház mögött.
A kis fiókát a bokorba betette végül.
A madárszülők ottan majd megtalálják.
És sajnálja az elpusztított legyet, egeret
Szúnyogot és bármit, hogyha bántják.
Édesapja mindig csak azt mondta néki:
Még milliárdnyian vannak, jól tudod!
Ne sírj hát, nem kár értük, ne tedd ezt.
Ne sírj már, jaj, hát még mindig nem unod?
Aztán felnőtt a lányka, már nem gyenge.
Hatott a nevelés: a szíve kemény lett már.
Azóta sokmindent megértett, nem sír, nem.
Lelkét bezárta, nem érheti semmilyen kár.
Semmit se sajnál, nem érinti meg bú, bánat.
Az apja gyászol, mert elhunyt egy rokon.
Mondja: apa, mért sírsz, ugyan, ne sírjál!
Nem értem, mért vagy kiakadva azon?
Hiszen sok milliárdnyi van még belőlük, tudod!
Ez csak egy volt közülük, ugyan, ugyan!
Van még elég, túl sok is, mindenütt ottvannak
Te mondtad mindig: ne sírj, nincs semmi baj!
VÉGE
Ne sírj
-vers-
A kedves gyermek ott, a múzeumban
Látta a falon a táblára szögelt lepkéket.
Ezerféle faj, mindből tucatszám vannak.
Színesek, szikrázóak, nagyon szépek.
A kedves gyermek a gombostűket nézte.
Rájött, hogy amit lát, az már mind halott.
Halott szivárvány, mozdulatlan, dermedt.
Akkor ottan csendes sírásba fogott.
Könnyei hullottak, sajnálta a lepkéket.
Még a fekete bogarakat is a vitrinben.
Mind halott, egyetlen egy se él már, hiába.
Hiába pompáznak millióféle színben.
Az apja rászólt: ugyan már, kislányom!
Ezekből mind-mind annyira sok van még!
Ez csak egy pici töredéke a kinti világnak.
Csak egy kevés a milliárdnyiból, ne félj!
A televízióban látta a lányka, hogy
Égnek az erdők messze földeken.
Sírt, mert tudta, hogy a vadak elpusztulnak
A kibírhatatlanul forró területeken.
Sajnálta a fákat, a bokrokat, füveket.
Sajnálta az összes, egész pusztulást.
Sajnálta, mert tudta: mindez végleges
De az apja rászólt: ne sírj, nézzél mást.
Hiszen az erdők majd újra kihajtnak
És benépesül a talaj, a bokor, a lomb.
Újra lesz élet mindenütt, ahol kiégett
Ne sírj hát, ne sirasd őket, angyalom.
De a gyermek nem tudott másként élni.
Nem volt képes rá: ilyennek született.
Hiába gondolt másra, maga előtt látta
A kiégett, pusztává lett erdőt, réteket.
És könnyezett, ha egy-egy fát kivágtak.
Érezte, hallotta szinte a néma sikolyt.
A szenvedést ő el nem szenvedhette
Ilyenkor nem tudott elengedni egy mosolyt.
Hiába mondta az apja: ne sírjál, lányom
Az élet ilyen: születés, élet és halál.
De a gyermek akkor is sajnált mindent:
A gnút is, ha megölte egy sakál.
A ragadozók, ha ragadoztak, sírt ő.
Sajnálta a szép fehér kecskegidát.
Vagy, ha a bagoly, sas madarat fogott
Kegyetlen az élet, tudta, s ez neki fájt.
Sajnálta a vadakat az erdőn, ha vadásztak
Rájuk passzióból, sportból az emberek.
Kifektették sorban a sok lőtt csodát
Kivérzett testű lényt. Öltek a fegyverek.
A szíve ilyenkor megtelt haraggal, búval.
Túllépni rajta nehezen, nehezen tudott.
Sokáig hatása alatt volt a látottaknak
Nem tudta elviselni, hogy mind-mind halott.
De akkor is sírt a kedves gyermek mindig
Ha véletlenül talált egy-egy elhullott vadat.
Megsiratta, mert a szíve gyenge, kedves.
És sajnálja a horgász által kifogott halat.
És sajnálja az úton elgázolt bogárkát.
A gilisztát, amely kiszáradt a fű között.
A kis fiókát, amelyik a fészekből kiesve
Rémülten csipogva ugrált a ház mögött.
A kis fiókát a bokorba betette végül.
A madárszülők ottan majd megtalálják.
És sajnálja az elpusztított legyet, egeret
Szúnyogot és bármit, hogyha bántják.
Édesapja mindig csak azt mondta néki:
Még milliárdnyian vannak, jól tudod!
Ne sírj hát, nem kár értük, ne tedd ezt.
Ne sírj már, jaj, hát még mindig nem unod?
Aztán felnőtt a lányka, már nem gyenge.
Hatott a nevelés: a szíve kemény lett már.
Azóta sokmindent megértett, nem sír, nem.
Lelkét bezárta, nem érheti semmilyen kár.
Semmit se sajnál, nem érinti meg bú, bánat.
Az apja gyászol, mert elhunyt egy rokon.
Mondja: apa, mért sírsz, ugyan, ne sírjál!
Nem értem, mért vagy kiakadva azon?
Hiszen sok milliárdnyi van még belőlük, tudod!
Ez csak egy volt közülük, ugyan, ugyan!
Van még elég, túl sok is, mindenütt ottvannak
Te mondtad mindig: ne sírj, nincs semmi baj!
VÉGE