Nipp
Bobby Leng:
Nipp
vers
Az öregasszony sok apró csecsebecséjét
Az üvegszekrényben szépen elrendezte.
Alattuk horgolt csipketerítők, kerek, ovális:
Valaha mindegyiket ő horgolta, készítette.
A nagy fotelban kis törékeny teste elsüpped szinte.
A fotel támláján, karfáján is fehér csipke ragyog.
Ha elmozdul, görbedt ujjaival meg-megigazítja
Botjával a csendes lakásban botorkál, s motyog.
A kis nippek a szekrényben némán állnak.
Van köztük táncoslány, juhász, bárányka
Békuska, nagyszemű bagoly, kalapos hölgy
Tárt szárnyú sas, katicabogár, kicsi lányka.
Fényes porcelán-testük szépen festve, aranyozva.
Finom vonalakkal valaki valamikor megrajzolta.
Lovacska hátán haragos arcú katona ül.
Arcát finoman festett vonalak összessége adja.
Halvány ecsetnyom, tökéletesre öntött alak mind.
Kis kezek, ujjak, lábacskák, szép ruhák.
Élethű állatok, finom tollak, bundák, mily ecset nyoma.
Szép barna bajszok, aranyszín loknis frizurák.
Ívelt szemöldök, kék szemek, távolba révedők.
Fodros ruhák, színes kalapok, szalagok, sok virág.
Időtlen időbe dermedt mozdulatok, mosolyok.
Nippek. Hófehér porcelánba álmodott örök világ.
Az anyóka olykor leporol mindent, nézegeti.
Igazít mindent, horgolt terítőt símít, átrendezi.
Néha kimossa, ha poros lett mégis némelyik.
Letörölgeti a bábucskákat, s áthelyezi.
Emlékek törnek felszínre ilyenkor, mélyről fel.
Elmosolyodva, lassan forgatja kezében, és
Elmélázik soká, hogy melyiket kitől is kapta
Ezt a férje adta, azt örökölte, ezt adta egy színész.
Mert udvarlója akadt szépszámmal mindig is.
Mosolyog rajta, rég volt, de szép volt, elmúlt.
Ha rámosolygott valakire, máris beleszerettek.
Kacérkodott ő a daliákkal, a férje akárhogy fújt.
De nem engedett senkit se közel, nem bizony.
Jártak nyomába mégis valaha annyian.
De ő csak nevetett, annyira szép volt akkoron.
Csak a férje számított, vele élt boldogan.
A kis nippek mind-mind mesélnek, elmúltakról.
Sokan már elmentek, akik adták, jaj, bizony.
Férje is köztük, de a porcelánok emlékeznek.
Kap-e még valaha valakitől egyet is még vajon?
Tűnődik, hümmög, mosolyog, álmodozik.
Vastag szőnyeggel borított padlón csoszog.
Régi bútorok, egy régi élet, de szép is volt!
Dicsőült korszak, dicsőült élet, szép korok!
Süket és néma a vén rádió s a komódon áll.
A tetejére horgolt fehér terítőcske került.
Kidobhatná már, mert mostmár haszna nincs.
De idetartozik, idevaló, bár már hangja szűnt.
Nem számít: itt mindennek helye van, kétségtelen.
Így kerek, így egész, a csend is idetartozik.
Az ablakon behulló fény, a vastag függöny, a félhomály.
Az anyóka soha, soha egy percig se unatkozik.
Felveszi olykor a fényképpel teli albumokat.
Lapozgat bennük, emlékezik, kuncog is olykor.
Bár nincsen utódja, se gyerek, se egy kicsi unoka
Belefeledkezik, órákig nézi, mosolygón.
Ha ő már nem lesz, mi lesz a sorsa mindennek?
Szép régi tárgyak, súlyos emlékek, életek.
Marad-e pont így, mozdulatlanul örökre tán?
Vagy kidobja majd valaki: minek is ezek?
Itt minden szeglet, minden bútor és kép
A múltnak egy-egy morzsája, darabja.
Mesél még, neki, egymagának csupán.
A meséket már más senki se hallja.
Másnak ezek a tárgyak csak ócska lom.
Hisz a megtörtént dolgokat nem élték át.
A tárgyak nekik semmit nem mesélnek
Pedig ezek töltik meg az összes szobát.
Az emlékek. Vele együtt azok is mennek.
Ha ő már nem lesz, az emlékek is elvesznek.
És másnak nem jelentenek semmit, tudja.
Akkor már ezek mind feleslegesek lesznek.
A képek a falon, a vastag díszes tapéta.
A kanapé, a horgolt terítők, a nippek.
A selyem ágytakaró, a súlyos függöny
Lehet, hogy nem kell majd senkiknek.
De ő még most eltűnődik felettük gyakran.
A fényképalbumban annyi régi arc.
S ha majd már nem emlékszik a nevükre
Az lesz ám csak a hatalmas kudarc.
De most még megfőzi az ételt, a teáját.
Még el tudja látni magát, el bizony.
Jaj, de nem szeretné megérni, hogy ez
Ne így legyen egy borzasztó napon!
De most még itt botorkál a régiségek között.
Régi, igen, de egykor modern volt, divatos.
A legelőkelőbb szalonokból vették akkor.
Vagy készítette egyedileg valamely iparos.
És majd, ha lecserélik, kidobják, kiszanálják
És helyettük valami modern csőbútorokat tesznek
A legújabb divat szerinti lesz minden, minden
Ámde egyszer azok is elavulttá, ósdivá lesznek.
Ami ma modern és divatos, holnapra megkopik.
Jönnek az újak, szebbek, praktikusabbak.
Más anyagból, másféle minta, forma és alak
Más a bútor, más a ház, más az ajtó és ablak.
Aztán egy emberöltő múlva, az új generációnak
Már ez se tetszik majd, cserél, szanál, kidob.
Hoz újat, modernet, csőből. vasból, kőből
Üvegből, mert ha nem ilyen, akkor nyafog.
És mindenkinek, aki valamily bútorok közt él
Sokféle emléket gyűjt, megél, elraktároz.
Neki azok mesélnek majd, mint most a nippek.
És ragaszkodik majd a szokott tárgyakhoz.
Minden nemzedék így van ezzel, biztosan.
S bár változnak az idők és házak s bútorok
Az újak jönnek, kidobnak, mert nekik nem mesélnek
Azok az ósdi, elavult, régimódi, kidobni való lomok.
VÉGE
Nipp
vers
Az öregasszony sok apró csecsebecséjét
Az üvegszekrényben szépen elrendezte.
Alattuk horgolt csipketerítők, kerek, ovális:
Valaha mindegyiket ő horgolta, készítette.
A nagy fotelban kis törékeny teste elsüpped szinte.
A fotel támláján, karfáján is fehér csipke ragyog.
Ha elmozdul, görbedt ujjaival meg-megigazítja
Botjával a csendes lakásban botorkál, s motyog.
A kis nippek a szekrényben némán állnak.
Van köztük táncoslány, juhász, bárányka
Békuska, nagyszemű bagoly, kalapos hölgy
Tárt szárnyú sas, katicabogár, kicsi lányka.
Fényes porcelán-testük szépen festve, aranyozva.
Finom vonalakkal valaki valamikor megrajzolta.
Lovacska hátán haragos arcú katona ül.
Arcát finoman festett vonalak összessége adja.
Halvány ecsetnyom, tökéletesre öntött alak mind.
Kis kezek, ujjak, lábacskák, szép ruhák.
Élethű állatok, finom tollak, bundák, mily ecset nyoma.
Szép barna bajszok, aranyszín loknis frizurák.
Ívelt szemöldök, kék szemek, távolba révedők.
Fodros ruhák, színes kalapok, szalagok, sok virág.
Időtlen időbe dermedt mozdulatok, mosolyok.
Nippek. Hófehér porcelánba álmodott örök világ.
Az anyóka olykor leporol mindent, nézegeti.
Igazít mindent, horgolt terítőt símít, átrendezi.
Néha kimossa, ha poros lett mégis némelyik.
Letörölgeti a bábucskákat, s áthelyezi.
Emlékek törnek felszínre ilyenkor, mélyről fel.
Elmosolyodva, lassan forgatja kezében, és
Elmélázik soká, hogy melyiket kitől is kapta
Ezt a férje adta, azt örökölte, ezt adta egy színész.
Mert udvarlója akadt szépszámmal mindig is.
Mosolyog rajta, rég volt, de szép volt, elmúlt.
Ha rámosolygott valakire, máris beleszerettek.
Kacérkodott ő a daliákkal, a férje akárhogy fújt.
De nem engedett senkit se közel, nem bizony.
Jártak nyomába mégis valaha annyian.
De ő csak nevetett, annyira szép volt akkoron.
Csak a férje számított, vele élt boldogan.
A kis nippek mind-mind mesélnek, elmúltakról.
Sokan már elmentek, akik adták, jaj, bizony.
Férje is köztük, de a porcelánok emlékeznek.
Kap-e még valaha valakitől egyet is még vajon?
Tűnődik, hümmög, mosolyog, álmodozik.
Vastag szőnyeggel borított padlón csoszog.
Régi bútorok, egy régi élet, de szép is volt!
Dicsőült korszak, dicsőült élet, szép korok!
Süket és néma a vén rádió s a komódon áll.
A tetejére horgolt fehér terítőcske került.
Kidobhatná már, mert mostmár haszna nincs.
De idetartozik, idevaló, bár már hangja szűnt.
Nem számít: itt mindennek helye van, kétségtelen.
Így kerek, így egész, a csend is idetartozik.
Az ablakon behulló fény, a vastag függöny, a félhomály.
Az anyóka soha, soha egy percig se unatkozik.
Felveszi olykor a fényképpel teli albumokat.
Lapozgat bennük, emlékezik, kuncog is olykor.
Bár nincsen utódja, se gyerek, se egy kicsi unoka
Belefeledkezik, órákig nézi, mosolygón.
Ha ő már nem lesz, mi lesz a sorsa mindennek?
Szép régi tárgyak, súlyos emlékek, életek.
Marad-e pont így, mozdulatlanul örökre tán?
Vagy kidobja majd valaki: minek is ezek?
Itt minden szeglet, minden bútor és kép
A múltnak egy-egy morzsája, darabja.
Mesél még, neki, egymagának csupán.
A meséket már más senki se hallja.
Másnak ezek a tárgyak csak ócska lom.
Hisz a megtörtént dolgokat nem élték át.
A tárgyak nekik semmit nem mesélnek
Pedig ezek töltik meg az összes szobát.
Az emlékek. Vele együtt azok is mennek.
Ha ő már nem lesz, az emlékek is elvesznek.
És másnak nem jelentenek semmit, tudja.
Akkor már ezek mind feleslegesek lesznek.
A képek a falon, a vastag díszes tapéta.
A kanapé, a horgolt terítők, a nippek.
A selyem ágytakaró, a súlyos függöny
Lehet, hogy nem kell majd senkiknek.
De ő még most eltűnődik felettük gyakran.
A fényképalbumban annyi régi arc.
S ha majd már nem emlékszik a nevükre
Az lesz ám csak a hatalmas kudarc.
De most még megfőzi az ételt, a teáját.
Még el tudja látni magát, el bizony.
Jaj, de nem szeretné megérni, hogy ez
Ne így legyen egy borzasztó napon!
De most még itt botorkál a régiségek között.
Régi, igen, de egykor modern volt, divatos.
A legelőkelőbb szalonokból vették akkor.
Vagy készítette egyedileg valamely iparos.
És majd, ha lecserélik, kidobják, kiszanálják
És helyettük valami modern csőbútorokat tesznek
A legújabb divat szerinti lesz minden, minden
Ámde egyszer azok is elavulttá, ósdivá lesznek.
Ami ma modern és divatos, holnapra megkopik.
Jönnek az újak, szebbek, praktikusabbak.
Más anyagból, másféle minta, forma és alak
Más a bútor, más a ház, más az ajtó és ablak.
Aztán egy emberöltő múlva, az új generációnak
Már ez se tetszik majd, cserél, szanál, kidob.
Hoz újat, modernet, csőből. vasból, kőből
Üvegből, mert ha nem ilyen, akkor nyafog.
És mindenkinek, aki valamily bútorok közt él
Sokféle emléket gyűjt, megél, elraktároz.
Neki azok mesélnek majd, mint most a nippek.
És ragaszkodik majd a szokott tárgyakhoz.
Minden nemzedék így van ezzel, biztosan.
S bár változnak az idők és házak s bútorok
Az újak jönnek, kidobnak, mert nekik nem mesélnek
Azok az ósdi, elavult, régimódi, kidobni való lomok.
VÉGE