Syuron.hu

Bobby Leng:


Oázis
vers



Sok magas ház közt van egy picike kert.
Parányi csak, alig ötven lépés a hossza.
Öreg ház udvarán százados fák bókolnak.
Lombjuk összeér, árnyékuk a hűvöst ontja.

Oázis ez. Csepp foltja az életnek, rendületlen.
Oázis mindenkinek. Embernek, madárnak.
A madarak csemegézni és fészket rakni,
A fájó lelkű emberek pedig ide elmélázni járnak.

A rezgő levelek, az érő gyümölcsök csodásak.
Szebb szó nincs rá. A lélek kisímul alattuk.
Csukott szemmel, ég felé fordított arccal
Hallgatni a madarakat, mint szól a hangjuk.

A szellő rezegteti a leveleket, símítja az arcot.
Lengeti a hajat, ruhát, borzolgatja a madártollat.
Oázis, mondom. Több is annál talán, úgy hiszem.
Mennyei békesség. Már nem fáj úgy a holnap.

Olyan érzés ez, szinte szárnyal a test és a lélek
Súlytalan, édes boldogságban, gondtalan lubickol.
Elszáll itt minden bánat, gond, fájdalom, bántás.
Oázis, nem lehet más. Boldogság, otthon, itthon.




VÉGE