Örökség
Bobby Leng:
Örökség
vers
Mit hagyunk másra, mi az örökség?
Miféle kéz- láblenyomatot?
S mit gondolsz, meddig őrzi a föld meg
A múlandó emberi nyomot?
Mit hagyunk hátra te, én, s a többi
Múlandó lény? Vajon miket?
Ki mit csinált, és emlékét meddig
Őrzi utódi emlékezet?
Tán kissé látszik egy ideig még
Egy kapavágás, ásó nyoma
Aztán beforrad, eltakaródik
És más kerül helyére, oda.
Ki építette ezt a szép házat?
Ki ültette száz éve e fát?
Fényképét, nevét hiába látod
Annyira rég volt, hogy erre járt.
Más fűszál volt itt, ahová lépett.
Más nyomot őrzött az út pora.
Pórázon vezette kutyuskáját
Talán, de hová lettek, hova?
Kiskutya fognyomait ott látni
Szétrágott kalocsnikon még.
Vendég volt egyszer. Boldogan élte
Közöttünk kis kutyaéletét.
Öreg fa, hogyha kivágják, vinné
Magával annak emlékeit
Aki ültette, gondozta, védte
Gyökerét, törzsét, leveleit.
Ha lebontanak egy öreg házat
Ki itt élt egykor, annak nyomát
Kezei nyomát őrzi e hajlék
Minden téglája éveken át.
Övé a kertben a rózsa ott kint.
A festett kép is bent a falon.
Övé volt minden lélegzetvétel
S az ócska függöny az ablakon.
Mégis elenyész, eltűnik végleg.
Helyére szebb, más lakás kerül.
Hatalmas, csillogó, óriási
Új család ül majd az asztal körül.
A régiektől nem marad semmi.
Se fű, se fa, se egy szál virág.
Se rossz rongy, vagy tégladarabka
Ami mutatná: rég itt ki járt.
Szemétre kerül lábas és tűzhely.
Ócska tányérok, sok rossz kanál.
Kopott, vén bútor, komód, stelázsi.
Ilyet ma már senki se használ.
A szép új bútor egyszer kopott lesz.
Újat, modernet gyártanak majd.
A fiatalság elmúlik egyszer
Helyében csendes öregség marad.
A nyomok szépen elfelejtődnek.
Folyton változik város, határ.
Az ember már csak ilyen: ha kell, s nem
Akkor is mindent modernizál.
A változás jó? Lehet, hogy mégsem?
Itthagyhatjuk a kezünk nyomát?
Amit alkottunk, érdemes rája
Hogy őrizzék századokon át?
Hogy elrepül az idő felettünk!
Minden múlandó, mi él, s nem él.
Mit hoz az eljövendő időszak
Az ember csak jót remélni vél.
Itt ez a nagy fa. Hullatja magját.
Némelyik kikel, némelyik nem.
De amelyik megfoganhat végül
Azon majd újra sok mag terem.
Átörökíti utódjaiba
Mindazt, mi fontos a földön itt.
Mindegyik pontos mása lesz annak
Amelyik elvetette magjait.
Hogy pontos mása? Nem-nem, az mégse.
Minden levélke, minden ág más.
Kettő egyforma sohase volt még
Bármennyi is lett: millió? Száz?
A gének útján átöröklődik
Minden pontosan és precízen.
Benne van, hogy majd mi lesz belőle
És mint sok őse, épp úgy terem.
És hogyha hagyják, előbb-utóbb is
Erdő lesz itt majd. Szaporodik.
Így hagyja saját lenyomatát a
Nagy fa a Földön minekünk itt.
Hasznos-e, vagy sem, teljesen mindegy
Bizonyos okból lényegtelen.
Ameddig élhet, addig ilyen lesz
S rajta pont ilyenfajta mag terem.
Rajta madárdal. Nem minekünk szól.
Másiknak üzen a kismadár itt.
Mióta van így, azzal ő mit se
Törődik, és hogy meddig lesz így.
A szél zúgása fülünkbe csendül.
Sokszáz év óta csinálja ezt.
Mindig fog fújni, míg csak a Föld lesz
Mert ez a törvény, mert ez a rend.
Csak az Ember az, akinek számít:
Lesz-e utánunk valami nyom.
Növény és állat a túlélésért
Harcol és küzd e szép sárgolyón.
Igyekszik mind, hogy sok egészséges
Erős utódot majd hagyjanak
Ez a legtöbb, mi lehetséges
Csak az számít, mi utánuk marad.
És lehetséges: millió évek
Múltával is pont ilyen lesz itt.
De vajon lesz, ki olvassa, írja
Emberi elme szüleményeit?
---
Amit az egyik ember felépít
Egyszer majd másik rombolja le.
Mert semmi nem tart örökké, végleg
Mindennek ez a története.
Azt hisszük: szép az, amit csináltunk.
Eltelik száz év, s azt mondják: csúf.
Amit mi helyénvalónak látunk
Más nemzedéknek lehet rossz, únt.
Hisz mi is változtattunk sokmindent.
Magunk képére formáltunk át.
Lebontottunk és megszüntettünk
Várost, falut, házat, tanyát.
Szeméthegyeket, füstködöt, piszkot:
Ez örökségünk, ezt hagyjuk itt.
Mit kezd majd egy új nemzedék ezzel?
Sérti-e jövőbeni érdekeit?
Lehetőségünk lenne, hogy ne így
Éljünk, hisz másképpen is lehet.
Rajtunk múlik csak, mit hagyunk hátra
Édenkertet, vagy szeméthegyet.
Kezünk nyomát majd mi őrzi meg, és
Áldják vagy szidják utódok majd?
Mirajtunk áll most, és senki máson
Hogy utánunk milyen nemzedék marad.
Mérget lehellő szeméthegyek közt
Rút, korcs utódunk lézeng-e majd
Vagy pedig egy szép, csodás világban
Egészséges lesz, s életben marad?
---
Csakhát az Ember nem illik a képbe
Nélküle épp így forgott e Föld.
Millió évek teltek el, mígnem
Idecsöppent: valahonnan jött.
Valahonnan... Egyszer. A Földre csöppent...
Hipp-hopp, itt-termett. Tudjuk-e, mért?
Nincs biztos támpont, mi célt is szolgál
E Földön az Emberi lét.
Hisz hogyha nézel bármerre széjjel:
Tönkretesz mindent maga körül
S azt állítja magáról fennen:
Ő van a piramisban felül.
Pedig hát valójában nem úr ő.
Méghogyha úgy gondolja is ezt.
Nagyonis gyenge, törékeny holmi
Mindig is az volt, és az is lesz.
Kicsi kis porszem, aprócska lény csak.
Sok van belőle: értéktelen.
Miért van így, azt nem tudja senki
Mindez számunkra még rejtelem.
Mégis igyekszünk nyomokat hagyni.
Azt hisszük: fontos e sok dolog.
Pedig két dolog csupán a fontos:
A Jelen, és a Szív, míg dobog.
Meg kell becsülni minden kis percet
Minden szempillantásnyi időt.
Elrepül, elszáll, s mi marad nékünk
Sok rohanás és hajsza között?
VÉGE
Örökség
vers
Mit hagyunk másra, mi az örökség?
Miféle kéz- láblenyomatot?
S mit gondolsz, meddig őrzi a föld meg
A múlandó emberi nyomot?
Mit hagyunk hátra te, én, s a többi
Múlandó lény? Vajon miket?
Ki mit csinált, és emlékét meddig
Őrzi utódi emlékezet?
Tán kissé látszik egy ideig még
Egy kapavágás, ásó nyoma
Aztán beforrad, eltakaródik
És más kerül helyére, oda.
Ki építette ezt a szép házat?
Ki ültette száz éve e fát?
Fényképét, nevét hiába látod
Annyira rég volt, hogy erre járt.
Más fűszál volt itt, ahová lépett.
Más nyomot őrzött az út pora.
Pórázon vezette kutyuskáját
Talán, de hová lettek, hova?
Kiskutya fognyomait ott látni
Szétrágott kalocsnikon még.
Vendég volt egyszer. Boldogan élte
Közöttünk kis kutyaéletét.
Öreg fa, hogyha kivágják, vinné
Magával annak emlékeit
Aki ültette, gondozta, védte
Gyökerét, törzsét, leveleit.
Ha lebontanak egy öreg házat
Ki itt élt egykor, annak nyomát
Kezei nyomát őrzi e hajlék
Minden téglája éveken át.
Övé a kertben a rózsa ott kint.
A festett kép is bent a falon.
Övé volt minden lélegzetvétel
S az ócska függöny az ablakon.
Mégis elenyész, eltűnik végleg.
Helyére szebb, más lakás kerül.
Hatalmas, csillogó, óriási
Új család ül majd az asztal körül.
A régiektől nem marad semmi.
Se fű, se fa, se egy szál virág.
Se rossz rongy, vagy tégladarabka
Ami mutatná: rég itt ki járt.
Szemétre kerül lábas és tűzhely.
Ócska tányérok, sok rossz kanál.
Kopott, vén bútor, komód, stelázsi.
Ilyet ma már senki se használ.
A szép új bútor egyszer kopott lesz.
Újat, modernet gyártanak majd.
A fiatalság elmúlik egyszer
Helyében csendes öregség marad.
A nyomok szépen elfelejtődnek.
Folyton változik város, határ.
Az ember már csak ilyen: ha kell, s nem
Akkor is mindent modernizál.
A változás jó? Lehet, hogy mégsem?
Itthagyhatjuk a kezünk nyomát?
Amit alkottunk, érdemes rája
Hogy őrizzék századokon át?
Hogy elrepül az idő felettünk!
Minden múlandó, mi él, s nem él.
Mit hoz az eljövendő időszak
Az ember csak jót remélni vél.
Itt ez a nagy fa. Hullatja magját.
Némelyik kikel, némelyik nem.
De amelyik megfoganhat végül
Azon majd újra sok mag terem.
Átörökíti utódjaiba
Mindazt, mi fontos a földön itt.
Mindegyik pontos mása lesz annak
Amelyik elvetette magjait.
Hogy pontos mása? Nem-nem, az mégse.
Minden levélke, minden ág más.
Kettő egyforma sohase volt még
Bármennyi is lett: millió? Száz?
A gének útján átöröklődik
Minden pontosan és precízen.
Benne van, hogy majd mi lesz belőle
És mint sok őse, épp úgy terem.
És hogyha hagyják, előbb-utóbb is
Erdő lesz itt majd. Szaporodik.
Így hagyja saját lenyomatát a
Nagy fa a Földön minekünk itt.
Hasznos-e, vagy sem, teljesen mindegy
Bizonyos okból lényegtelen.
Ameddig élhet, addig ilyen lesz
S rajta pont ilyenfajta mag terem.
Rajta madárdal. Nem minekünk szól.
Másiknak üzen a kismadár itt.
Mióta van így, azzal ő mit se
Törődik, és hogy meddig lesz így.
A szél zúgása fülünkbe csendül.
Sokszáz év óta csinálja ezt.
Mindig fog fújni, míg csak a Föld lesz
Mert ez a törvény, mert ez a rend.
Csak az Ember az, akinek számít:
Lesz-e utánunk valami nyom.
Növény és állat a túlélésért
Harcol és küzd e szép sárgolyón.
Igyekszik mind, hogy sok egészséges
Erős utódot majd hagyjanak
Ez a legtöbb, mi lehetséges
Csak az számít, mi utánuk marad.
És lehetséges: millió évek
Múltával is pont ilyen lesz itt.
De vajon lesz, ki olvassa, írja
Emberi elme szüleményeit?
---
Amit az egyik ember felépít
Egyszer majd másik rombolja le.
Mert semmi nem tart örökké, végleg
Mindennek ez a története.
Azt hisszük: szép az, amit csináltunk.
Eltelik száz év, s azt mondják: csúf.
Amit mi helyénvalónak látunk
Más nemzedéknek lehet rossz, únt.
Hisz mi is változtattunk sokmindent.
Magunk képére formáltunk át.
Lebontottunk és megszüntettünk
Várost, falut, házat, tanyát.
Szeméthegyeket, füstködöt, piszkot:
Ez örökségünk, ezt hagyjuk itt.
Mit kezd majd egy új nemzedék ezzel?
Sérti-e jövőbeni érdekeit?
Lehetőségünk lenne, hogy ne így
Éljünk, hisz másképpen is lehet.
Rajtunk múlik csak, mit hagyunk hátra
Édenkertet, vagy szeméthegyet.
Kezünk nyomát majd mi őrzi meg, és
Áldják vagy szidják utódok majd?
Mirajtunk áll most, és senki máson
Hogy utánunk milyen nemzedék marad.
Mérget lehellő szeméthegyek közt
Rút, korcs utódunk lézeng-e majd
Vagy pedig egy szép, csodás világban
Egészséges lesz, s életben marad?
---
Csakhát az Ember nem illik a képbe
Nélküle épp így forgott e Föld.
Millió évek teltek el, mígnem
Idecsöppent: valahonnan jött.
Valahonnan... Egyszer. A Földre csöppent...
Hipp-hopp, itt-termett. Tudjuk-e, mért?
Nincs biztos támpont, mi célt is szolgál
E Földön az Emberi lét.
Hisz hogyha nézel bármerre széjjel:
Tönkretesz mindent maga körül
S azt állítja magáról fennen:
Ő van a piramisban felül.
Pedig hát valójában nem úr ő.
Méghogyha úgy gondolja is ezt.
Nagyonis gyenge, törékeny holmi
Mindig is az volt, és az is lesz.
Kicsi kis porszem, aprócska lény csak.
Sok van belőle: értéktelen.
Miért van így, azt nem tudja senki
Mindez számunkra még rejtelem.
Mégis igyekszünk nyomokat hagyni.
Azt hisszük: fontos e sok dolog.
Pedig két dolog csupán a fontos:
A Jelen, és a Szív, míg dobog.
Meg kell becsülni minden kis percet
Minden szempillantásnyi időt.
Elrepül, elszáll, s mi marad nékünk
Sok rohanás és hajsza között?
VÉGE