Régi ház
Bobby Leng:
Régi ház
vers
A vén diófa száz éves is van
Korhadt ágára harkálymadár jár
Megviselte sok zimankós tél, és
Megviselte sok perzselő nyár.
A guggonülő kicsi házban
Már rég nincs semmilyen élet.
Eltávozott innen réges-régen
Mindenféle élő lélek.
A nyárikonyha a kemencével
Elsüllyedt régen az időben.
Nyoma sincs, már csak emléke
Az is lassacskán feledőben.
A gémeskút gémje árván mered
Nincs rajta lánc, és nincs vödör.
Nincs senki már, aki a kútkávára
Rakott tükörben bajuszt pödör.
A régi cseresznyefa kettéhasadt rég.
De az ép felén finom még a gyümölcs.
A régi odú is megvan még rajta
Amit a gazda egykor odakötött.
Ki tudja, hányadik generációja lakja
Annak a feketerigópárnak, akik
Egykor itt voltak, s énekelték
Az élet szebbnél szebb dalait.
Sivár a kert is. Nincsen szamóca.
Pedig de jó volt, édes, illatos.
Hatalmas szemeket szedegettek
Az unokák. A kert most gazos.
Sokféle szőlőtőkét gondozgatott
Az öreg a házikó háta mögött.
Az öregasszony csoszogva néha
Fájós lábával odadöcögött.
Vékonyka kontya tarkójára csúszott
Őszes homokszín szálait kócolta a szél.
Az öregember csibukját szívta...
Késői vendég szinte mindent látni vél.
Hol van már az az ikszlábú asztal
Hová lett mellőle a díszes pad
Hová lett az a kis léckerítés?
Az ember könnye már elapad.
Az asztalka remek kézi-munka volt
S az összecsukható székek remekek.
Nehéz deszkák és lécek összessége
Szögek, zsanérok, rehült lemezek.
Az öreg ezermester volt biztosan.
Ajtó és ablak tanúsíthatja ezt.
Dobozka, ládika, mind ő faragta
S gyalulta a sok deszka-lemezt.
Amiket még találni itt-ott
Remekbeszabott mindahány.
Fészer szalmáján elhajítva
S körötte pár levél dohány.
Sajátmagának maga vágta
S sodorta egykor papírba be.
Szipókájába illesztette
S ha kialudt, se tette le.
A dohányos dobozka alján
Még ott van a törött pipaszár
Meg kevés apró dohányszálacska
Még mindig gazdájára vár.
Gyűrött papírka, vékonyka, halvány
Nyálazva ragasztotta le
Gyönyörű bordó meggyfa-szipókát
Maga faragta, két keze.
A fanyar illat régen elillant.
Dohánynak füstje nem száll már.
De a falakba mélyen ivódott
Csakhát kijönni nem talál.
Akkor még nem volt rádió, TV.
Esténként csend volt, és sötét.
Villanyáramnak híre se volt még
Hogy oszlatta volna éj ködét.
Éjjeli csendben tücsök ha cirpelt
Messzire hangzott víg dala
Szentjánosbogár-tánc csapongott szerte
Mint egy szerelmes ballada.
Télen a hó az utat befútta
Azt se tudni, hogy merre van.
Térdig besüpped az ember lába
Mert még az út is úttalan.
Nyáron itt körben erdők zöldellnek
Kaszálók és búzamezők
Télen a hóban sok nyomot hagynak
A vadak, az erre menők.
Hová lett az a selymes fű-szőnyeg
Ami egykor itt volt az udvaron
Hová lett az a földes szobácska
S a szentkép, ami ott lógott a falon?
Hová lett a feszület az ajtó fölül
S a háziáldás, a kis Mária-szobor
A komód, a spejzban a sok befőtt, és
A gyertya, s a lámpa, a petróleum?
Hová lett a mosdólavór a sarokból
Hófehér zománc, rózsás, kopott
Hová lett az öreg borotvákosa innen?
Minden emlék már elfogyott.
Gerenda roggyant, tető beázik.
A léckerítés szanaszét pereg
A tőkék buja indái futnak
Szerte a földön, mint gubancos erek.
Az öreg barackfa csúcsán még éled.
Veresszilvába oltott Ambrózi-barack.
Törzsén körben forradás jelzi
Az oltás helyét, ahogy körbeszalad.
Az oltókés sincs már, üres a kamra.
Egy raffiaszatyor... ennyi maradt.
Benne egy bicska, rongydarab, pertli
Másnak ez mind-mind csupa kacat.
Hol van a balta, hol a gereblye
Kopott sátorlap-esőkabát
Hol a kackiás fekete kalapka
Hol van a csizma, s a kiskabát?
Hol van a paradicsompasszíroló
Hol a szögről a konyhakötény
Hol az ólakból malac, a csirke
Tetőnek lukján besüt a fény.
Hol van a fakó piros kendő
Fehér pöttyeit marta idő
Ott lóg a szögön, ajtó belfelén
A függönyszögön, s a kis tükör.
Mi kéz akasztotta egykor ide ezt
Ujjának nyoma rajta van még
Elszíneződött, fekete lett már
Annyiszor nyúlt utána egy kéz.
Hol van a vasárnapi ebédek
Tányércsörgése, hol van az már
Hol a forró és illatos étel
Amibe merült alumíniumkanál?
Hol van a bögre, a bádogbögre
Az öregember fröccsével? Hol?
Anyóka töltött neki ebédhez
Ha az óra delet kongatott.
Egy fába háromféle körtét is
Oltott az öreg valamikor.
Unokák nézték, milyen szépséges
Piros és sárga körte-csokor.
A ház végében, a létra mellett
Magról kelt kis fa: majombarack.
A kis fa, szegény, lehajló ággal
Roskadozott sok termés alatt.
Mézédes, apró sárga gyümölcse
Gyerekhadnak volt oly nagy öröm.
- Már csak moha ül, s darázsfészek
A kerek, lyukas fenőkövön.
Ó, hol vannak már a gyümölcsfáik
Nagyszemű meggyek, - egy se maradt.
Kopaszbarackok, zöldek, pirosak
S fehérhúsú zöld őszi parasztbarack.
Hová lett a két nagy eperfa
Udvarnak dísze, vajon hová
Gyümölcsét enni, habzsolni jártak
Az unokák a lombja alá.
Kidőlt-bedőlt a kicsi kunyhó.
Kéménye régen nem füstöl már.
Tetejét sok-sok jégvihar verte
Néha gerincére ül egy madár.
Ó, de elhagyatott, de rossz így látni
Fájdalmas emlék akit ideköt
Úgy fáj, hogy senki nem lakik itten
Hogy elszállt sok év a kis ház fölött.
Régi kezeknek munkája eltűnt
Betört ablakon át szél süvít
Ajtó lakatját leverték régen
Vajon mit kereshettek itt?
Hiszen nincs itten semmi se mostmár
A régi ágynak hűlt helye csak.
A sublót, kredenc, sparhet sincs már
Helyén csak por, pókháló, kacat.
Ablakok között darazsak fészke
Vígan nyüzsögnek, forgolódnak ott.
Hatalmas fészkük kis pálcika tartja
Mégis stabil és sosem halott.
Télire üres lesz ez a fészek.
Elbújik minden darázsbogár.
Rongyok, vacakok közé rejtőzik
Mind, és a meleg tavaszra vár.
Ösztönük tudja, hogy hová lehet
Elrejtőzniük a fagyok elől.
Honnan is tudják? Milyen okosak.
Fantasztikusak másfelől.
Már csak a vadak járnak a házhoz
A kúthoz inni, ha valaki tölt
A régi rossz büdögébe nekik
S az eresz alatt kismadár költ.
Szöcskék pattognak az aszott fűben.
Kiszáradt, csörgős, sárga, halott.
Az egykori szép gyümölcsfák lombja
Semmilyen nyomot itt nem hagyott.
Méhecskék döngnek vadrózsabokron
Elvadult a szép tearózsa is.
Senki se nyírja, s szedi virágát
Nem szagolgatja a szirmait.
Nem dudorászik senki se ott bent
A házban. A konyhában már senki se főz.
Nem forr ebéd, nem sül a sütőben
Sütemény sem, s nem csap fel a gőz.
Nem csibukol a ház előtt senki.
A kispad lába rég kiesett.
Annyira régen nem történt semmi
Annyi év elszállt a kis ház felett.
Ki lakott régen e kicsi házban
Ki emlékezik őrájuk még?
Vajon a hangot, arcot ki őrzi
Kié volt vajon a piros fazék?
Fatalicskának kereke törve
Amott hever, és elkorhadt már.
A kamra mélyén ott rejtőzködik
Néhány százéves kukoricaszár.
Lesz-e még élet valaha benne
E kicsi házban, mint valaha?
Gyújt-e még lángot a kis lámpába
Majd egyszer egy férj, vagy egy anya?
Hallik-e majd még gyerekek hangja
Nevetés, sírás, vidám kacaj?
Lengedezik-e majd még a kertben
Mályvaszirom, kukoricahaj?
Terítenek-e majdan kötélre
Száradó tiszta ruhákat még?
Szikkadó dunyhát, párnát átjárja
Sugárzó napfény, lengedő lég?
Ültetnek-e még egyszer eperfát
Udvarra szorgos férfikezek?
Vajon majd édességes gyümölcse
Újra gyerekek kedvence lesz?
Vagy majd eltűnik minden innen is
Mint annyi más már és annyiszor?
Ilyenkor bizony a szomorúság
A szívbe mélyen behatol.
Egykor majd az is eltűnik végleg
Amit mi hozunk létre magunk?
Mi is csak ilyen múlandó lények
Múló epizód, azok vagyunk?
Jaj, mikor látni őseink jussát
Így elhamvadni, enyészni itt
Akkor kicsurran néhány kis könnycsepp
Gyászoljuk a múlt emlékeit.
Változik minden. Jó-e, vagy rossz ez?
Ki tudná vajon megmondani?
De hogy eltűnik egy ilyen érték
Abba nehéz belenyugodani.
Milyen jó lenne régi fényében
Látni, minek csak romja van már.
Idő kerekét visszatekerni
S remegve várni, míg visszaáll.
Harmatos reggel, hamvas, és párás
Szikrázó delek, nappali fény.
Ó, milyen szép is lehetett itten
A kicsi háznak élte delén.
Csendes, és békés - képzelet véli
Ballagott s nem repült az idő.
Múló idő, és múlandó minden
És olyan könnyen elfeledő...
VÉGE
Régi ház
vers
A vén diófa száz éves is van
Korhadt ágára harkálymadár jár
Megviselte sok zimankós tél, és
Megviselte sok perzselő nyár.
A guggonülő kicsi házban
Már rég nincs semmilyen élet.
Eltávozott innen réges-régen
Mindenféle élő lélek.
A nyárikonyha a kemencével
Elsüllyedt régen az időben.
Nyoma sincs, már csak emléke
Az is lassacskán feledőben.
A gémeskút gémje árván mered
Nincs rajta lánc, és nincs vödör.
Nincs senki már, aki a kútkávára
Rakott tükörben bajuszt pödör.
A régi cseresznyefa kettéhasadt rég.
De az ép felén finom még a gyümölcs.
A régi odú is megvan még rajta
Amit a gazda egykor odakötött.
Ki tudja, hányadik generációja lakja
Annak a feketerigópárnak, akik
Egykor itt voltak, s énekelték
Az élet szebbnél szebb dalait.
Sivár a kert is. Nincsen szamóca.
Pedig de jó volt, édes, illatos.
Hatalmas szemeket szedegettek
Az unokák. A kert most gazos.
Sokféle szőlőtőkét gondozgatott
Az öreg a házikó háta mögött.
Az öregasszony csoszogva néha
Fájós lábával odadöcögött.
Vékonyka kontya tarkójára csúszott
Őszes homokszín szálait kócolta a szél.
Az öregember csibukját szívta...
Késői vendég szinte mindent látni vél.
Hol van már az az ikszlábú asztal
Hová lett mellőle a díszes pad
Hová lett az a kis léckerítés?
Az ember könnye már elapad.
Az asztalka remek kézi-munka volt
S az összecsukható székek remekek.
Nehéz deszkák és lécek összessége
Szögek, zsanérok, rehült lemezek.
Az öreg ezermester volt biztosan.
Ajtó és ablak tanúsíthatja ezt.
Dobozka, ládika, mind ő faragta
S gyalulta a sok deszka-lemezt.
Amiket még találni itt-ott
Remekbeszabott mindahány.
Fészer szalmáján elhajítva
S körötte pár levél dohány.
Sajátmagának maga vágta
S sodorta egykor papírba be.
Szipókájába illesztette
S ha kialudt, se tette le.
A dohányos dobozka alján
Még ott van a törött pipaszár
Meg kevés apró dohányszálacska
Még mindig gazdájára vár.
Gyűrött papírka, vékonyka, halvány
Nyálazva ragasztotta le
Gyönyörű bordó meggyfa-szipókát
Maga faragta, két keze.
A fanyar illat régen elillant.
Dohánynak füstje nem száll már.
De a falakba mélyen ivódott
Csakhát kijönni nem talál.
Akkor még nem volt rádió, TV.
Esténként csend volt, és sötét.
Villanyáramnak híre se volt még
Hogy oszlatta volna éj ködét.
Éjjeli csendben tücsök ha cirpelt
Messzire hangzott víg dala
Szentjánosbogár-tánc csapongott szerte
Mint egy szerelmes ballada.
Télen a hó az utat befútta
Azt se tudni, hogy merre van.
Térdig besüpped az ember lába
Mert még az út is úttalan.
Nyáron itt körben erdők zöldellnek
Kaszálók és búzamezők
Télen a hóban sok nyomot hagynak
A vadak, az erre menők.
Hová lett az a selymes fű-szőnyeg
Ami egykor itt volt az udvaron
Hová lett az a földes szobácska
S a szentkép, ami ott lógott a falon?
Hová lett a feszület az ajtó fölül
S a háziáldás, a kis Mária-szobor
A komód, a spejzban a sok befőtt, és
A gyertya, s a lámpa, a petróleum?
Hová lett a mosdólavór a sarokból
Hófehér zománc, rózsás, kopott
Hová lett az öreg borotvákosa innen?
Minden emlék már elfogyott.
Gerenda roggyant, tető beázik.
A léckerítés szanaszét pereg
A tőkék buja indái futnak
Szerte a földön, mint gubancos erek.
Az öreg barackfa csúcsán még éled.
Veresszilvába oltott Ambrózi-barack.
Törzsén körben forradás jelzi
Az oltás helyét, ahogy körbeszalad.
Az oltókés sincs már, üres a kamra.
Egy raffiaszatyor... ennyi maradt.
Benne egy bicska, rongydarab, pertli
Másnak ez mind-mind csupa kacat.
Hol van a balta, hol a gereblye
Kopott sátorlap-esőkabát
Hol a kackiás fekete kalapka
Hol van a csizma, s a kiskabát?
Hol van a paradicsompasszíroló
Hol a szögről a konyhakötény
Hol az ólakból malac, a csirke
Tetőnek lukján besüt a fény.
Hol van a fakó piros kendő
Fehér pöttyeit marta idő
Ott lóg a szögön, ajtó belfelén
A függönyszögön, s a kis tükör.
Mi kéz akasztotta egykor ide ezt
Ujjának nyoma rajta van még
Elszíneződött, fekete lett már
Annyiszor nyúlt utána egy kéz.
Hol van a vasárnapi ebédek
Tányércsörgése, hol van az már
Hol a forró és illatos étel
Amibe merült alumíniumkanál?
Hol van a bögre, a bádogbögre
Az öregember fröccsével? Hol?
Anyóka töltött neki ebédhez
Ha az óra delet kongatott.
Egy fába háromféle körtét is
Oltott az öreg valamikor.
Unokák nézték, milyen szépséges
Piros és sárga körte-csokor.
A ház végében, a létra mellett
Magról kelt kis fa: majombarack.
A kis fa, szegény, lehajló ággal
Roskadozott sok termés alatt.
Mézédes, apró sárga gyümölcse
Gyerekhadnak volt oly nagy öröm.
- Már csak moha ül, s darázsfészek
A kerek, lyukas fenőkövön.
Ó, hol vannak már a gyümölcsfáik
Nagyszemű meggyek, - egy se maradt.
Kopaszbarackok, zöldek, pirosak
S fehérhúsú zöld őszi parasztbarack.
Hová lett a két nagy eperfa
Udvarnak dísze, vajon hová
Gyümölcsét enni, habzsolni jártak
Az unokák a lombja alá.
Kidőlt-bedőlt a kicsi kunyhó.
Kéménye régen nem füstöl már.
Tetejét sok-sok jégvihar verte
Néha gerincére ül egy madár.
Ó, de elhagyatott, de rossz így látni
Fájdalmas emlék akit ideköt
Úgy fáj, hogy senki nem lakik itten
Hogy elszállt sok év a kis ház fölött.
Régi kezeknek munkája eltűnt
Betört ablakon át szél süvít
Ajtó lakatját leverték régen
Vajon mit kereshettek itt?
Hiszen nincs itten semmi se mostmár
A régi ágynak hűlt helye csak.
A sublót, kredenc, sparhet sincs már
Helyén csak por, pókháló, kacat.
Ablakok között darazsak fészke
Vígan nyüzsögnek, forgolódnak ott.
Hatalmas fészkük kis pálcika tartja
Mégis stabil és sosem halott.
Télire üres lesz ez a fészek.
Elbújik minden darázsbogár.
Rongyok, vacakok közé rejtőzik
Mind, és a meleg tavaszra vár.
Ösztönük tudja, hogy hová lehet
Elrejtőzniük a fagyok elől.
Honnan is tudják? Milyen okosak.
Fantasztikusak másfelől.
Már csak a vadak járnak a házhoz
A kúthoz inni, ha valaki tölt
A régi rossz büdögébe nekik
S az eresz alatt kismadár költ.
Szöcskék pattognak az aszott fűben.
Kiszáradt, csörgős, sárga, halott.
Az egykori szép gyümölcsfák lombja
Semmilyen nyomot itt nem hagyott.
Méhecskék döngnek vadrózsabokron
Elvadult a szép tearózsa is.
Senki se nyírja, s szedi virágát
Nem szagolgatja a szirmait.
Nem dudorászik senki se ott bent
A házban. A konyhában már senki se főz.
Nem forr ebéd, nem sül a sütőben
Sütemény sem, s nem csap fel a gőz.
Nem csibukol a ház előtt senki.
A kispad lába rég kiesett.
Annyira régen nem történt semmi
Annyi év elszállt a kis ház felett.
Ki lakott régen e kicsi házban
Ki emlékezik őrájuk még?
Vajon a hangot, arcot ki őrzi
Kié volt vajon a piros fazék?
Fatalicskának kereke törve
Amott hever, és elkorhadt már.
A kamra mélyén ott rejtőzködik
Néhány százéves kukoricaszár.
Lesz-e még élet valaha benne
E kicsi házban, mint valaha?
Gyújt-e még lángot a kis lámpába
Majd egyszer egy férj, vagy egy anya?
Hallik-e majd még gyerekek hangja
Nevetés, sírás, vidám kacaj?
Lengedezik-e majd még a kertben
Mályvaszirom, kukoricahaj?
Terítenek-e majdan kötélre
Száradó tiszta ruhákat még?
Szikkadó dunyhát, párnát átjárja
Sugárzó napfény, lengedő lég?
Ültetnek-e még egyszer eperfát
Udvarra szorgos férfikezek?
Vajon majd édességes gyümölcse
Újra gyerekek kedvence lesz?
Vagy majd eltűnik minden innen is
Mint annyi más már és annyiszor?
Ilyenkor bizony a szomorúság
A szívbe mélyen behatol.
Egykor majd az is eltűnik végleg
Amit mi hozunk létre magunk?
Mi is csak ilyen múlandó lények
Múló epizód, azok vagyunk?
Jaj, mikor látni őseink jussát
Így elhamvadni, enyészni itt
Akkor kicsurran néhány kis könnycsepp
Gyászoljuk a múlt emlékeit.
Változik minden. Jó-e, vagy rossz ez?
Ki tudná vajon megmondani?
De hogy eltűnik egy ilyen érték
Abba nehéz belenyugodani.
Milyen jó lenne régi fényében
Látni, minek csak romja van már.
Idő kerekét visszatekerni
S remegve várni, míg visszaáll.
Harmatos reggel, hamvas, és párás
Szikrázó delek, nappali fény.
Ó, milyen szép is lehetett itten
A kicsi háznak élte delén.
Csendes, és békés - képzelet véli
Ballagott s nem repült az idő.
Múló idő, és múlandó minden
És olyan könnyen elfeledő...
VÉGE