Stuka
Bobby Leng:
Stuka
-vers-
Felfelé néztünk, ittuk a napfényt.
Most minden szikrázik és meleg.
Bágyadtan piheg a forróságban
Felnőtt, öreg, és kicsi gyerek.
Felfelé néztünk: csak áldás jöhet.
Jó eső, jó szél, és jó meleg.
Gyönyörű égbolt, olyan jó élni
Mást gondolni most nem is lehet.
Ámde egyszerre megjelentek
Az égen valami kis repülők.
Sivítva jöttek, félelmet hoztak
S mi lettünk itt lenn a menekülők.
Iszonyú hangjuk fülünket sértve
Ablakot rázva a földre szakadt.
Belőlük valami szörnyűség csattant
A földön s csak porfelhő maradt.
Omlottak házak, és véres sebbel
Omlott földre az, aki kinnmaradt.
Holtak hevertek itt is, meg ott is
A saját vérük rájukragadt.
Rémülten néztük, mi volt ez, jaj, mi?
Ki sejthette ezt előre, ki hát?
Ki követhetett el ily szörnyűséget
Ilyen Isten-telenül nagy hibát?
Ha hírek jöttek, messziről jöttek
Távoli országrészekről minap.
Azt gondoltuk: ide nem érnek
A háború belénk nem harap.
Mégis megtörtént, felrázott minket.
Törékenységünk tudatosult.
Egyszerre minden fejreállt, s itt is
Átérezhettük a háborút.
Ki támad? Miért? Minekünk jó volt!
Hisz ragyogott miránk a napsugár!
Elvették tőlünk: bezárva bújunk
Lehet, hogy majd hónapokon át?!
S a stukák csak jöttek, egyre jöttek
S lőttek és lőttek mindenfelé.
Házakba rejtve mind, aki még él
Nem mehetünk halálunk elé!
A stukák éjjel s nappal is jöttek
Egyre csak szálltak a város felett.
Megnyugovásunk nincs is többé
Jaj, vajon újra majd mikor lehet?
Vijjogó hangjuk falakon csattan
Szilánkokra töri az ablakokat.
A gyerekecskék sikítva félnek
Reszketve hallgatják e hangokat.
Bújnak ölekbe, karokba sírva.
Nemcsak ők: a felnőtt is mind fél.
Mivégre ez, mi nem bántottunk senkit
Nem jött róla se hír, se üzenet, se levél.
Nincsenek itt még katonáink se.
Csak mi vagyunk, a városi nép.
Derült égből mint mennykő, ránkzúdult
És minden álmunkat szanaszét tép.
Hogy lesz ezután? Hogy kell így élni?
Dolgozni, játszani, sétálni a napon?
Sohase lesz már ugyanaz semmi
Nem ülhetünk a téren kinn a padon?
Futottunk szerte s most a sarkokban
Egymáshoz bújva várjuk: mi lesz.
A stukák jönnek-mennek és lőnek
Puskájuk mindenkit halálrasebez.
Sírunk és halkan jajveszékelünk csak
Mást tenni sajnos most nem lehet.
Merthogy ez az egyetlen, amit ilyenkor
Az ember még ép ésszel megtehet.
VÉGE
Stuka
-vers-
Felfelé néztünk, ittuk a napfényt.
Most minden szikrázik és meleg.
Bágyadtan piheg a forróságban
Felnőtt, öreg, és kicsi gyerek.
Felfelé néztünk: csak áldás jöhet.
Jó eső, jó szél, és jó meleg.
Gyönyörű égbolt, olyan jó élni
Mást gondolni most nem is lehet.
Ámde egyszerre megjelentek
Az égen valami kis repülők.
Sivítva jöttek, félelmet hoztak
S mi lettünk itt lenn a menekülők.
Iszonyú hangjuk fülünket sértve
Ablakot rázva a földre szakadt.
Belőlük valami szörnyűség csattant
A földön s csak porfelhő maradt.
Omlottak házak, és véres sebbel
Omlott földre az, aki kinnmaradt.
Holtak hevertek itt is, meg ott is
A saját vérük rájukragadt.
Rémülten néztük, mi volt ez, jaj, mi?
Ki sejthette ezt előre, ki hát?
Ki követhetett el ily szörnyűséget
Ilyen Isten-telenül nagy hibát?
Ha hírek jöttek, messziről jöttek
Távoli országrészekről minap.
Azt gondoltuk: ide nem érnek
A háború belénk nem harap.
Mégis megtörtént, felrázott minket.
Törékenységünk tudatosult.
Egyszerre minden fejreállt, s itt is
Átérezhettük a háborút.
Ki támad? Miért? Minekünk jó volt!
Hisz ragyogott miránk a napsugár!
Elvették tőlünk: bezárva bújunk
Lehet, hogy majd hónapokon át?!
S a stukák csak jöttek, egyre jöttek
S lőttek és lőttek mindenfelé.
Házakba rejtve mind, aki még él
Nem mehetünk halálunk elé!
A stukák éjjel s nappal is jöttek
Egyre csak szálltak a város felett.
Megnyugovásunk nincs is többé
Jaj, vajon újra majd mikor lehet?
Vijjogó hangjuk falakon csattan
Szilánkokra töri az ablakokat.
A gyerekecskék sikítva félnek
Reszketve hallgatják e hangokat.
Bújnak ölekbe, karokba sírva.
Nemcsak ők: a felnőtt is mind fél.
Mivégre ez, mi nem bántottunk senkit
Nem jött róla se hír, se üzenet, se levél.
Nincsenek itt még katonáink se.
Csak mi vagyunk, a városi nép.
Derült égből mint mennykő, ránkzúdult
És minden álmunkat szanaszét tép.
Hogy lesz ezután? Hogy kell így élni?
Dolgozni, játszani, sétálni a napon?
Sohase lesz már ugyanaz semmi
Nem ülhetünk a téren kinn a padon?
Futottunk szerte s most a sarkokban
Egymáshoz bújva várjuk: mi lesz.
A stukák jönnek-mennek és lőnek
Puskájuk mindenkit halálrasebez.
Sírunk és halkan jajveszékelünk csak
Mást tenni sajnos most nem lehet.
Merthogy ez az egyetlen, amit ilyenkor
Az ember még ép ésszel megtehet.
VÉGE