Szemirámisz függőkertje
Bobby Leng:
Szemirámisz függőkertje
vers
A királynő palotáját széles, ormótlan dombra építtette.
A domb tetejéről folyton a változó tájat figyelte, leste.
A sivatag körben aranyló fényben tündökölt. Megihlette.
És akkor elszánta magát egy korszakalkotó tettre.
Messze földekről hozatott mindenféle kis és nagy magot.
Mindet jól trágyáztatott földbe vettetett és gondoztatott.
Öntözték, kapálták a szolgák, míg mind virágot nem hozott.
Semmi se tántoríthatta céljától, mert a királynő konok.
Gyümölcsfák, futó indájú finom szőlők és dísznövények
Palotája körül, a domb oldalában vígan burjánoztak, éltek
A palota ablakából éjjel-nappal nézte, hogy változnak a fények
Ez volt az egyetlen vigasza, gyönyörűsége szegény fejének.
Mert nem volt férfi, aki szívét képes lett volna meghódítani.
Gyönyörű, igényes, rátarti, gőgös asszony - szokták rá mondani
De belül egy esendő, finom lelkű, és szavát is alig hallani
Országát mégis jólétben tudta tartani, irányítani.
Népe imádta, a sivatagot meghódíttatta, rajta termeltetett.
Az emberek jólétben éltek, mely csak szorgos munkával lehet.
A palota körüli kerteknek csodájára jártak messziről emberek.
Hírét vitték, hogy látták a domboldalon függő gyönyörű kerteket.
Sehol másutt a világban ilyet fel nem lelhet senki és sehol.
Itt párás a lég, és a kertekben igen sokféle madár dalol.
Maguktól költöztek ide, pávák és sólymok és bagoly.
A sűrű lombok közt még a fény is elfárad, mire áthatol.
Ki arra járt, azt látta, hogy milyen csodás és mesés e birodalom.
Az emberek vidámak, és élelmük is van mindig jó nagy halom.
A királynő kertje ontotta virágait, gyümölcseit a domboldalon.
De az idő elszállt a királynő felett is, és elment egy szép napon.
Örököst nem hagyott hátra, végrendelkezése sem volt neki.
A nép jajongott, és könnyével a sivatagot sírta teli.
A királynőt eltemették, testét, kincseit ma is piramis fedi.
Titkos hely, nyomát azóta sem, senki többé fel nem leli.
A szép kertek gondozatlan kiszáradtak, elenyésztek.
Királynő nélkül maradtak a magatehetetlen sivatagi népek.
Irányítás nélkül a világban mindenfelé szétszéledtek.
De magukkal vittek mindent, amit értékesnek véltek.
Széthordták a palota kincseit, majd végül magát a palotát.
Végül nem maradt semmi a helyén, századokon át.
A szép kerteknek, dús mezőknek nem lelni már nyomát.
Nem lelni ott se egy fűszálat, se egy virágot, se egy fát.
De fennmaradt az emléke, amelyet szájról szájra adtak.
Le sose írták, de mégis valahogy azóta is megmaradtak.
A dombot elsikálta a szél, a homokszemek ott szaladnak
A karavánok, tevék, menetoszlopok tán rajta haladnak.
Ki tudja, pontosan hol volt a hely, helye a gyönyörű kertnek
Melyet Szemirámisz királynő szolgái az ő örömére neveltek?
Ahol egykor szép virágok, üde lombú fák, illatos gyümölcsök teremtek
S ahol a szép királynő sohase találhatta meg a szerelmet.
VÉGE
Szemirámisz függőkertje
vers
A királynő palotáját széles, ormótlan dombra építtette.
A domb tetejéről folyton a változó tájat figyelte, leste.
A sivatag körben aranyló fényben tündökölt. Megihlette.
És akkor elszánta magát egy korszakalkotó tettre.
Messze földekről hozatott mindenféle kis és nagy magot.
Mindet jól trágyáztatott földbe vettetett és gondoztatott.
Öntözték, kapálták a szolgák, míg mind virágot nem hozott.
Semmi se tántoríthatta céljától, mert a királynő konok.
Gyümölcsfák, futó indájú finom szőlők és dísznövények
Palotája körül, a domb oldalában vígan burjánoztak, éltek
A palota ablakából éjjel-nappal nézte, hogy változnak a fények
Ez volt az egyetlen vigasza, gyönyörűsége szegény fejének.
Mert nem volt férfi, aki szívét képes lett volna meghódítani.
Gyönyörű, igényes, rátarti, gőgös asszony - szokták rá mondani
De belül egy esendő, finom lelkű, és szavát is alig hallani
Országát mégis jólétben tudta tartani, irányítani.
Népe imádta, a sivatagot meghódíttatta, rajta termeltetett.
Az emberek jólétben éltek, mely csak szorgos munkával lehet.
A palota körüli kerteknek csodájára jártak messziről emberek.
Hírét vitték, hogy látták a domboldalon függő gyönyörű kerteket.
Sehol másutt a világban ilyet fel nem lelhet senki és sehol.
Itt párás a lég, és a kertekben igen sokféle madár dalol.
Maguktól költöztek ide, pávák és sólymok és bagoly.
A sűrű lombok közt még a fény is elfárad, mire áthatol.
Ki arra járt, azt látta, hogy milyen csodás és mesés e birodalom.
Az emberek vidámak, és élelmük is van mindig jó nagy halom.
A királynő kertje ontotta virágait, gyümölcseit a domboldalon.
De az idő elszállt a királynő felett is, és elment egy szép napon.
Örököst nem hagyott hátra, végrendelkezése sem volt neki.
A nép jajongott, és könnyével a sivatagot sírta teli.
A királynőt eltemették, testét, kincseit ma is piramis fedi.
Titkos hely, nyomát azóta sem, senki többé fel nem leli.
A szép kertek gondozatlan kiszáradtak, elenyésztek.
Királynő nélkül maradtak a magatehetetlen sivatagi népek.
Irányítás nélkül a világban mindenfelé szétszéledtek.
De magukkal vittek mindent, amit értékesnek véltek.
Széthordták a palota kincseit, majd végül magát a palotát.
Végül nem maradt semmi a helyén, századokon át.
A szép kerteknek, dús mezőknek nem lelni már nyomát.
Nem lelni ott se egy fűszálat, se egy virágot, se egy fát.
De fennmaradt az emléke, amelyet szájról szájra adtak.
Le sose írták, de mégis valahogy azóta is megmaradtak.
A dombot elsikálta a szél, a homokszemek ott szaladnak
A karavánok, tevék, menetoszlopok tán rajta haladnak.
Ki tudja, pontosan hol volt a hely, helye a gyönyörű kertnek
Melyet Szemirámisz királynő szolgái az ő örömére neveltek?
Ahol egykor szép virágok, üde lombú fák, illatos gyümölcsök teremtek
S ahol a szép királynő sohase találhatta meg a szerelmet.
VÉGE