Tanya
Bobby Leng:
Tanya
-vers-
Rohanó vonatok, autók, repülők világában
Egyszercsak megálltunk.
Régmúlt kertek között egy elhagyott
Alvó dzsumbulyos tanyára találtunk.
Az izzó nyárvégtől a szánk is kiszáradt.
Szomjúhoztunk hűs árnyékot, s italt.
A lakatlan, holt vidék csalt, hívott magához.
Csábít a csend, amerre ellátni, minden kihalt.
Száraz gazak közt, magas fűben lábalunk.
A roskatag kis ház csendesen, némán vár.
Várja, hogy egyszer még felderüljön a napja.
Most nem lakik itt, csak az Idő. Milyen kár.
Az ősi kis birtokon hajlott korú gyümölcsös.
A szőlő a földön fut már, támja elkorhadt rég.
A gémeskutat befutotta a vadszőlő lobonca.
Fakókéken néz le a kihalt vidékre az ég.
A kút kávája fölé hajlok, alant csillan a víz.
A gémen a lánc még ott van, de nincs veder.
Hogy merjünk hát hűs vizéből, szomjazók?
A puccos autóban nincs semmi fölös teher.
Nincs, amit a kampóra akaszthatnék. Nincsen.
Hát akkor szomjúhozhatunk tovább, tovább.
A terebélyes öreg fák árnyéka hívogat
Akkor heveredjünk le ottan kissé legalább.
A hűs éjszakákon az őszelő ide is beosont már.
A cseresznye, körte levelei dél felől pirossá lettek.
Az eperfa levelei közt is felbukkan néhány aranysárga.
És a gaztenger is haldoklik, mert a nyáridő letelt.
A csend mély, az Idő folyását senki se érzi itt.
Csak a Nap ballag kitartóan a láthatár felé észrevétlen.
Izzó gömbje lassan-lassan megfakul, ellobban
S eltűnik majd nemsoká a pirosra festett fellegekben.
Levél se rezdül, szellő se leng, a szél alszik valahol.
Jó itt. Nagyon. Oázis. A lélek csendesül, semmi se fáj.
Tán, ha örökre itt lehetne maradni, nem is bánnám.
A hatalmas diófa alatt nem bántana soha a magány.
Csak az éj. No, akkor félnék. Minden kis nesz ijeszt.
De most még meleg van és fényes körben minden.
Isszuk a csendet, szemünk képtelen eléggé betelni.
Nemsokára azonban mégis el kell mennünk innen.
A kis házban a néma csönd félelmes, mégis békés.
Mikor laktak benne utoljára vajon, azt nem tudom.
De az ő kezük nyomát viseli itt minden körben.
Benn a házban, kinn a kertben, és itt, az udvaron.
Ki tudja, hány emberöltővel ezelőtt ültették a fákat?
Mikor ásták a kutat, amiben még most is hűs a víz?
Oázis nekünk, akik most véletlenül észrevettük.
Egy falatnyi csoda, amely az errejárókat szólítva hív.
Őzek szaladnak át az elvadult vidéken riadtan.
Vadnyúl ágaskodik a gazak közt, szájában fűszál rezeg.
Most tépte, nézi, hogy az őzek mitől vadulnak
De nem ijedt meg, nem fél, nem szalad, nem remeg.
Hátsó lábain ülve néz ránk mozdulatlan. kíváncsin.
Ilyet erre még öreganyja se látott, gondolom.
Miféle lények vagyunk mi, akik betolakodtunk
Édenkertjébe, mit akarunk itt, a kies birtokon.
Kis madárka reppen be a félig nyitott ajtón a házba.
Bekukucskálunk: a gerendán apró fészket rakott.
Kis fiókáit eteti, riadtan néz, s mi is iszkolunk:
Ne zavarjuk meg, tegyen úgy, ahogy máskor szokott.
Második költése lehet már, ilyen késői időben.
Az elsők kirepültek még nyár legelején biztosan.
Még fel tudja nevelni ezeket is, ő tudja, érzi
Mert beleivódott génjeibe ezredévek óta titkosan.
A fákról egy-egy levél kerengve lehull mostmár.
Hiába van olyan meleg: már közel van nagyon az ősz.
Készülődik minden: a gyümölcs is zörrenve pottyan
A fák alatt a lehullottakat megrágcsálta már az őz.
Néhány szem körte, alma, kései barack, zöld dió:
Majszoljuk, szánkban az íz régmúlt időket idéz.
Nem a nemesített, hatalmas bolti gyümölcsök.
De testünknek-lelkünknek olyan, mint tiszta méz.
Jó ez az érzés. Kellemes nagyon, mondhatom.
Ahogy ott ülök az öles fa alatt és szememet lecsukom.
A feltámadt szellő hajszálaimat emelinti, érzem.
Símogatja, körülöleli lágyan, finoman az arcom.
Annyira jó ittlenni. Itt ülni, lazán, gondoktól mentesen.
Semmi másra nem figyelni, csak ücsörögni csendesen.
Húnyt szemem mögött eltűnt minden eddigi bánat.
Szót se szólni. Így jó. Angyalkéz simít a lelkemen.
Tán a menny-ország lehet ilyen, úgy gondolom.
Egy falatnyi, lehelletnyi tüneményes boldogság.
A nyűtt életek a városban maradtak, itt a CSEND.
Úgy érzem, hogy most semmi se árt, semmi se bánt.
Könnyű lettem, nehéz terheim leraktam itten.
Mint az úszó, ha vízbe ereszkedik, könnyedebb.
Súlytalanul lebegek, a lelkem ártatlan lett és tiszta.
Vajon mikor jöhetünk ismét erre, legközelebb?
Félek, ha felállok ültömből, újra fájni fog minden.
Mértéktelen súlyú élet gondokkal telve szakad rám megint.
Hát ücsörgök még kicsit, még, még.... hagyjátok, kérlek.
Ne siessetek, hadd fürösszem a lelkem még idekint.
Fájna most elszakadni. Éden, oázis, mindegy, mi ez.
Az érzést leírni, elmondani teljességgel képtelenség.
Ha majd visszaérünk a zajba, rohanásba ismét
A lelkünkben már ott lesz egy kicsiny idegenség.
Mindig vágyni fogunk arra a csöndre, békességre.
Lelkünkben mindig ott motoszkál majd a remény.
Remény, hogy egyszer majd, talán, ismét, megint...
Hogy megint ott-talál bennünket a koraőszi fény.
VÉGE
Tanya
-vers-
Rohanó vonatok, autók, repülők világában
Egyszercsak megálltunk.
Régmúlt kertek között egy elhagyott
Alvó dzsumbulyos tanyára találtunk.
Az izzó nyárvégtől a szánk is kiszáradt.
Szomjúhoztunk hűs árnyékot, s italt.
A lakatlan, holt vidék csalt, hívott magához.
Csábít a csend, amerre ellátni, minden kihalt.
Száraz gazak közt, magas fűben lábalunk.
A roskatag kis ház csendesen, némán vár.
Várja, hogy egyszer még felderüljön a napja.
Most nem lakik itt, csak az Idő. Milyen kár.
Az ősi kis birtokon hajlott korú gyümölcsös.
A szőlő a földön fut már, támja elkorhadt rég.
A gémeskutat befutotta a vadszőlő lobonca.
Fakókéken néz le a kihalt vidékre az ég.
A kút kávája fölé hajlok, alant csillan a víz.
A gémen a lánc még ott van, de nincs veder.
Hogy merjünk hát hűs vizéből, szomjazók?
A puccos autóban nincs semmi fölös teher.
Nincs, amit a kampóra akaszthatnék. Nincsen.
Hát akkor szomjúhozhatunk tovább, tovább.
A terebélyes öreg fák árnyéka hívogat
Akkor heveredjünk le ottan kissé legalább.
A hűs éjszakákon az őszelő ide is beosont már.
A cseresznye, körte levelei dél felől pirossá lettek.
Az eperfa levelei közt is felbukkan néhány aranysárga.
És a gaztenger is haldoklik, mert a nyáridő letelt.
A csend mély, az Idő folyását senki se érzi itt.
Csak a Nap ballag kitartóan a láthatár felé észrevétlen.
Izzó gömbje lassan-lassan megfakul, ellobban
S eltűnik majd nemsoká a pirosra festett fellegekben.
Levél se rezdül, szellő se leng, a szél alszik valahol.
Jó itt. Nagyon. Oázis. A lélek csendesül, semmi se fáj.
Tán, ha örökre itt lehetne maradni, nem is bánnám.
A hatalmas diófa alatt nem bántana soha a magány.
Csak az éj. No, akkor félnék. Minden kis nesz ijeszt.
De most még meleg van és fényes körben minden.
Isszuk a csendet, szemünk képtelen eléggé betelni.
Nemsokára azonban mégis el kell mennünk innen.
A kis házban a néma csönd félelmes, mégis békés.
Mikor laktak benne utoljára vajon, azt nem tudom.
De az ő kezük nyomát viseli itt minden körben.
Benn a házban, kinn a kertben, és itt, az udvaron.
Ki tudja, hány emberöltővel ezelőtt ültették a fákat?
Mikor ásták a kutat, amiben még most is hűs a víz?
Oázis nekünk, akik most véletlenül észrevettük.
Egy falatnyi csoda, amely az errejárókat szólítva hív.
Őzek szaladnak át az elvadult vidéken riadtan.
Vadnyúl ágaskodik a gazak közt, szájában fűszál rezeg.
Most tépte, nézi, hogy az őzek mitől vadulnak
De nem ijedt meg, nem fél, nem szalad, nem remeg.
Hátsó lábain ülve néz ránk mozdulatlan. kíváncsin.
Ilyet erre még öreganyja se látott, gondolom.
Miféle lények vagyunk mi, akik betolakodtunk
Édenkertjébe, mit akarunk itt, a kies birtokon.
Kis madárka reppen be a félig nyitott ajtón a házba.
Bekukucskálunk: a gerendán apró fészket rakott.
Kis fiókáit eteti, riadtan néz, s mi is iszkolunk:
Ne zavarjuk meg, tegyen úgy, ahogy máskor szokott.
Második költése lehet már, ilyen késői időben.
Az elsők kirepültek még nyár legelején biztosan.
Még fel tudja nevelni ezeket is, ő tudja, érzi
Mert beleivódott génjeibe ezredévek óta titkosan.
A fákról egy-egy levél kerengve lehull mostmár.
Hiába van olyan meleg: már közel van nagyon az ősz.
Készülődik minden: a gyümölcs is zörrenve pottyan
A fák alatt a lehullottakat megrágcsálta már az őz.
Néhány szem körte, alma, kései barack, zöld dió:
Majszoljuk, szánkban az íz régmúlt időket idéz.
Nem a nemesített, hatalmas bolti gyümölcsök.
De testünknek-lelkünknek olyan, mint tiszta méz.
Jó ez az érzés. Kellemes nagyon, mondhatom.
Ahogy ott ülök az öles fa alatt és szememet lecsukom.
A feltámadt szellő hajszálaimat emelinti, érzem.
Símogatja, körülöleli lágyan, finoman az arcom.
Annyira jó ittlenni. Itt ülni, lazán, gondoktól mentesen.
Semmi másra nem figyelni, csak ücsörögni csendesen.
Húnyt szemem mögött eltűnt minden eddigi bánat.
Szót se szólni. Így jó. Angyalkéz simít a lelkemen.
Tán a menny-ország lehet ilyen, úgy gondolom.
Egy falatnyi, lehelletnyi tüneményes boldogság.
A nyűtt életek a városban maradtak, itt a CSEND.
Úgy érzem, hogy most semmi se árt, semmi se bánt.
Könnyű lettem, nehéz terheim leraktam itten.
Mint az úszó, ha vízbe ereszkedik, könnyedebb.
Súlytalanul lebegek, a lelkem ártatlan lett és tiszta.
Vajon mikor jöhetünk ismét erre, legközelebb?
Félek, ha felállok ültömből, újra fájni fog minden.
Mértéktelen súlyú élet gondokkal telve szakad rám megint.
Hát ücsörgök még kicsit, még, még.... hagyjátok, kérlek.
Ne siessetek, hadd fürösszem a lelkem még idekint.
Fájna most elszakadni. Éden, oázis, mindegy, mi ez.
Az érzést leírni, elmondani teljességgel képtelenség.
Ha majd visszaérünk a zajba, rohanásba ismét
A lelkünkben már ott lesz egy kicsiny idegenség.
Mindig vágyni fogunk arra a csöndre, békességre.
Lelkünkben mindig ott motoszkál majd a remény.
Remény, hogy egyszer majd, talán, ismét, megint...
Hogy megint ott-talál bennünket a koraőszi fény.
VÉGE