Transsylvániai ballada
Bobby Leng:
Transsylvániai ballada
vers
Élt egyszer a havas hegyek ölében
Égig érő fenyvesek rengetegében
Egy fehér, kopár, mohos szirt tövében
Egy erős, szürke vár falai rejtekében
Egy úri gazdag család. Megöregedtek.
Egyszer aztán végtelen útjukra mentek.
Egyetlen fiuk magára maradt a várban.
Csak szomorkodott a nagy magányban.
Aztán feleséget vitt a komor falak közé.
Gyermekük lett a második év vége felé.
Az óriási úri birtokot erdők, mezők, falvak
Vad sodrású patakok és szakadékok uraltak.
De a csöndes békébe folyton belerontott
Hogy vad rablók portyázzák a bércet, ormot
S a falvakat fosztogatják és irtják a népet
Ha oda nem adják, amijük van, az egészet.
Amikor még szülei éltek, akkor is volt ilyen.
De sok ifjút toboroztak a birtok védelmiben.
S akkor elűzték messze tájra a gazokat
S azóta senki se hallotta hírüket-hamvukat.
És tessék: most ismét itt vannak megint
És nincs nyugta a népnek se bent, se kint
Hát mit tehetne, hogyan vessen ennek véget
És hogyan védhetné meg magukat és a népet?
Fogdmegjeivel elkapták a haramiákat a hegyen
És börtönbe velük, hogy végre megint béke legyen.
Csakhogy maradt még ilyen beste épp elég
Akiknek nem találták meg a rejtekét
Ezek megbújtak kissé, várták, mi lesz
Bíztak: tovább már rablót senki nem keres.
A vár börtönében sínylődtek a rabok
Meg is érdemelték, meg ám, a gazok
Mert kíméletet ők se adtak senkinek
Így ők se érdemelnek semmiféle kegyet.
Az idő telt-múlt, nem történt semmi.
A nép gondolta: lehet már békében lenni.
A vár ura és arája, gyermeke csendben éltek
És boldogok voltak, és semmitől se féltek.
Egy nap kilovagoltak a völgyekbe újra
Szolgák és uraik rátértek egy erdei útra
Néhány fegyveres is elkísérte őket
És remélték, hogy sose látnak bajkeverőket.
De tévedtek, mert a gazok csak erre vártak
És nekiestek a szolgáknak és az úri párnak
Mindenkit kardélre hánytak és mindent vittek
Lovat, ékszert, letéptek selymet, flittert.
Vérben áztak az emberi csonka testek
A patakmederbe hullott sok férfiszerzet
Ám a vár ura egyszer feleszmélt végre
És homály-tekintetét vetette fel az égre.
Majd mikor erőre kapván szertenézett
Felkönyökölt súlyos sebével, ami vérzett
Látta maga körül a mészárlás nyomát
És rémülten kereste fiát és asszonyát.
Rájuk is akadt ott távolabb, halottan
A rögök, füvek közé véresen omoltan
Az anya testével fedte halott gyermekét
De már egyik se nyitja ki soha a szemét.
Lélek se élt már, se szolga, se baka
Nem tér már életre egyik se, soha
S az úr ordít nagyot, hogy visszhangozik
A szirtek, ormok között robajlodik.
Hazavánszorog nagysokára, súlyos sebbel
A kapuban találtak rá a cselédek reggel
S mikor mindent elmesélt sokára
Látták, hogy sok ősz szál vegyül fekete hajába.
Amikor elhozták a holttesteket onnét
A testeket mind koporsókba tették
A többi holtat szépen eltemették
De az úrnőt s fiát a lovagterembe vitték.
Ez volt kérése a vár szomorú urának
Hogy temessék el majd őket, de csak másnap
Még velük szeretne lenni kicsit még
Úgy érezte, mintha rázuhant volna az ég.
De a koporsókat mégse oda nem adta
Csak naphosszat s éjjel ott sírdogált rajta.
De ettől kezdve kíméletet többé nem ismert.
Hajtóvadászaton összeszedette a sok gengsztert.
Börtönbe velük, étlen és szomjan dögöljenek.
Így mondott rájuk halálos ítéletet.
Nincs kegyelem annak se, a régebbieknek
Hulljanak el mind, semmit se érdemelnek
Ki öl, ölessék - ez volt a szentenciája
Ő határozott így, nem hárította másra.
De mégse tudta távoltartani a vad hordákat
Akik hébe-hóba rabolni erre jártak
És fosztogatták a népet és mindent vittek
Mert se emberben, se Istenben nem hittek.
Akkor az úr a börtönben elhullott gazokat
Lefejeztette és karóra tűzette mind a százhuszat
A kastély köré körben a karókat leásatta
Hogy aki erre jár, az mind jól láthassa:
Így jár az, aki az uradalmat háborgatja
És ennek aztán lett is ám végre foganatja!
Elterjedt a híre, hogy az úr kegyetlen-féle
Így hát békében élt a birtok népe végre.
De az úr még mindig nem adta a koporsókat
Nem adta a két szeretett-imádott holtat
Néha kinyitotta a fedelét és imádkozott
És szomorúságában a koporsó szélére hajolt.
Tenyerébe temette arcát, sírt fájdalmában
Meg nem értette őt már senki a várban
A szolgák lesték, mit csinál, és látták őt
Amint néha kinyitja a koporsófedőt.
A várból többé már soha ki nem mozdult
Csak egyik szobából a másikba fordult
Csak gyászolt és gyertyái csonkig égtek
És imái, vádjai szálltak a komor égnek.
A várból elszökdöstek a szolgák végül
Csak néhány poroszló maradt hátvédül
S az úr vergődött saját fájó lelke börtönében
És nem járt birtokain már ki tudja milyen régen.
A tornyok vihartépte tetőin át behullt az eső
Nem járt erre már régen a mester-tetőfedő
Padlásain a denevérek boldogan sokasodtak
És ledőlt mellvédjein fészket raktak a varjak.
Az egész kastélyban homály volt csak s huzat
A szökött szolgaság szájára vette az urat
És szent meggyőződéssel állították róla
Hogy olykor-olykor befekszik koporsóba
S hogy éjente biztos denevér lesz belőle
És csapongva száll ki az ablakon át a tetőre.
Mert tényleg láttak denevért onnan kisuhanni
Az üvegtelen ablakon át hirtelen megjelenni.
S gondolták, hitték, hogy csakis ő lehet az
És esküdöztek égre-földre, hogy ez szentigaz
S hogy nappal ezért nem láthatja azóta senki
Mert nem is mer biztos a napfényre menni
És biztos gonosszá vált és féltek ijedten
Reszketve mesélték újra s újra rekedten.
Minden alkalommal kissé változott a monda
Átalakult, megfordult, kibővült, torzra
Végül az lett belőle, hogy az úr vérszívó vámpírrá változott
Pedig csak azt látták, hogy a koporsók fölé borulva zokog.
Tán azt hitték, hogy szerettei vérét szívva nyer életerőt
És ezt képzelve megvetették, rettegték, utálták őt.
És messze vidékeken is mesélték már ezeket
Meg, hogy az úr kitűzette a véres fejeket.
A babonás hit végül mindenkin eluralkodott
Híre messze szállt innen, hol az úr lakott
Így a rablók is babonából rémülten elkerülték
Mert ha Istent nem is, a Gonosz hatalmát félték.
A sok ostoba, tudatlan nép képzete kitalálta
És hirdette suttogva, és adta át szájról-szájra.
Addig-addig járt, keringett a mende-monda
Míg végül senki se akadt, aki el ne hitte volna.
De az biztos, hogy a vidékről elriadt a beste
Sok rabló, és e tájat többé fel nem kereste
A félelem távoltartotta a gaz rablónépet
Mert a titokzatos dolgoktól iszonyodva féltek.
Végül a várból mindenki eloldalgott rendre
Senki se maradt, ki ott rendet tehetne
Egyszál maga maradt a jó úr s a bánat
És moh lepte be a sötét, komor falú várat.
A várúr s bánata az Időben elenyészett
S a Múlt köde homályosítja el az egészet.
Azóta nem járt a sötét, baljós várban senki
Nem merte azt soha többé senki felkeresni.
Folydogált az idő, csendesen, észrevétlen
Ezen a kietlen, zord, sötét, mesés vidéken.
A karóba tűzött fejek teljesen összeaszottak
Már senki se tudná róluk, hogy kik voltak
S ha arra tévedt valaki, az is iszkolt gyorsan
Hogy minél messzibbre kerüljön hamar onnan.
Ám a sok eltelt idő a hatását azóta megtette
A karók elkorhadtak, s kidőltek sorra-rendre
Gombák televénye emésztette szálkáit puhára
És a fejek is gurultak gödörbe, mélybe, lapályba.
Majd rájuk hullott sok levél, belepte moha, zuzmó
Mélyre süllyedt a sok utálatos, félelmes torzó
Hírmondójuk se akad már, tán, ha ásnánk mélyre
De ki lenne oly botor kihozni őket ismét a fényre?
Nyugodjék csak, lenn, a korhadékoktól ölelten
Végső nyugvást találva, megközelíthetetlen.
A vár urának lelke tán bolyong még, nyughatatlan
Mert beszélik, hogy néha sóhaj száll a sötét falakban
Beszélik, bár a várban azóta senki se járt, hiszen
Senki se oly bátor, hogy róla a többieknek hírt vigyen.
De beszélnek még sokféle érdekes dolgot róla
Hiába, hogy senki se mert közelébe se menni azóta
Azért csak kering hihető s hihetetlen dolgok garmada
Hát ezekből született meg a különös, félelmes ballada.
Mondják, hogy azóta is látni holdfényes éjeken
Hogy a vár ura a mellvéden néha megjelen
Sötét alakja úgy magaslik ott, mint a kárhozat
És mindenki féli már szegény-szegény urat.
---
Ostobaságokat fecsegtek róla évszázadon át
Ha szánták is, nem értette meg senki a vár urát
És azt tartották róla, hogy kegyetlen vámpírrá lett
Pedig csak egy férj s apa volt, ki annyira szeretett
Amennyire mai ésszel tán elképzelni sem lehet.
Ne ítélkezzünk hát, ne törjünk pálcát bosszúja felett.
---
A havasok közt, a fehér sziklaszirt tövében
A vár ott van még most is, fenyves rejtekében
Rá nem akadni, rejtőzik erdők mély ölében
A szépséges Transsylvánia óvó belsejében.
VÉGE
Transsylvániai ballada
vers
Élt egyszer a havas hegyek ölében
Égig érő fenyvesek rengetegében
Egy fehér, kopár, mohos szirt tövében
Egy erős, szürke vár falai rejtekében
Egy úri gazdag család. Megöregedtek.
Egyszer aztán végtelen útjukra mentek.
Egyetlen fiuk magára maradt a várban.
Csak szomorkodott a nagy magányban.
Aztán feleséget vitt a komor falak közé.
Gyermekük lett a második év vége felé.
Az óriási úri birtokot erdők, mezők, falvak
Vad sodrású patakok és szakadékok uraltak.
De a csöndes békébe folyton belerontott
Hogy vad rablók portyázzák a bércet, ormot
S a falvakat fosztogatják és irtják a népet
Ha oda nem adják, amijük van, az egészet.
Amikor még szülei éltek, akkor is volt ilyen.
De sok ifjút toboroztak a birtok védelmiben.
S akkor elűzték messze tájra a gazokat
S azóta senki se hallotta hírüket-hamvukat.
És tessék: most ismét itt vannak megint
És nincs nyugta a népnek se bent, se kint
Hát mit tehetne, hogyan vessen ennek véget
És hogyan védhetné meg magukat és a népet?
Fogdmegjeivel elkapták a haramiákat a hegyen
És börtönbe velük, hogy végre megint béke legyen.
Csakhogy maradt még ilyen beste épp elég
Akiknek nem találták meg a rejtekét
Ezek megbújtak kissé, várták, mi lesz
Bíztak: tovább már rablót senki nem keres.
A vár börtönében sínylődtek a rabok
Meg is érdemelték, meg ám, a gazok
Mert kíméletet ők se adtak senkinek
Így ők se érdemelnek semmiféle kegyet.
Az idő telt-múlt, nem történt semmi.
A nép gondolta: lehet már békében lenni.
A vár ura és arája, gyermeke csendben éltek
És boldogok voltak, és semmitől se féltek.
Egy nap kilovagoltak a völgyekbe újra
Szolgák és uraik rátértek egy erdei útra
Néhány fegyveres is elkísérte őket
És remélték, hogy sose látnak bajkeverőket.
De tévedtek, mert a gazok csak erre vártak
És nekiestek a szolgáknak és az úri párnak
Mindenkit kardélre hánytak és mindent vittek
Lovat, ékszert, letéptek selymet, flittert.
Vérben áztak az emberi csonka testek
A patakmederbe hullott sok férfiszerzet
Ám a vár ura egyszer feleszmélt végre
És homály-tekintetét vetette fel az égre.
Majd mikor erőre kapván szertenézett
Felkönyökölt súlyos sebével, ami vérzett
Látta maga körül a mészárlás nyomát
És rémülten kereste fiát és asszonyát.
Rájuk is akadt ott távolabb, halottan
A rögök, füvek közé véresen omoltan
Az anya testével fedte halott gyermekét
De már egyik se nyitja ki soha a szemét.
Lélek se élt már, se szolga, se baka
Nem tér már életre egyik se, soha
S az úr ordít nagyot, hogy visszhangozik
A szirtek, ormok között robajlodik.
Hazavánszorog nagysokára, súlyos sebbel
A kapuban találtak rá a cselédek reggel
S mikor mindent elmesélt sokára
Látták, hogy sok ősz szál vegyül fekete hajába.
Amikor elhozták a holttesteket onnét
A testeket mind koporsókba tették
A többi holtat szépen eltemették
De az úrnőt s fiát a lovagterembe vitték.
Ez volt kérése a vár szomorú urának
Hogy temessék el majd őket, de csak másnap
Még velük szeretne lenni kicsit még
Úgy érezte, mintha rázuhant volna az ég.
De a koporsókat mégse oda nem adta
Csak naphosszat s éjjel ott sírdogált rajta.
De ettől kezdve kíméletet többé nem ismert.
Hajtóvadászaton összeszedette a sok gengsztert.
Börtönbe velük, étlen és szomjan dögöljenek.
Így mondott rájuk halálos ítéletet.
Nincs kegyelem annak se, a régebbieknek
Hulljanak el mind, semmit se érdemelnek
Ki öl, ölessék - ez volt a szentenciája
Ő határozott így, nem hárította másra.
De mégse tudta távoltartani a vad hordákat
Akik hébe-hóba rabolni erre jártak
És fosztogatták a népet és mindent vittek
Mert se emberben, se Istenben nem hittek.
Akkor az úr a börtönben elhullott gazokat
Lefejeztette és karóra tűzette mind a százhuszat
A kastély köré körben a karókat leásatta
Hogy aki erre jár, az mind jól láthassa:
Így jár az, aki az uradalmat háborgatja
És ennek aztán lett is ám végre foganatja!
Elterjedt a híre, hogy az úr kegyetlen-féle
Így hát békében élt a birtok népe végre.
De az úr még mindig nem adta a koporsókat
Nem adta a két szeretett-imádott holtat
Néha kinyitotta a fedelét és imádkozott
És szomorúságában a koporsó szélére hajolt.
Tenyerébe temette arcát, sírt fájdalmában
Meg nem értette őt már senki a várban
A szolgák lesték, mit csinál, és látták őt
Amint néha kinyitja a koporsófedőt.
A várból többé már soha ki nem mozdult
Csak egyik szobából a másikba fordult
Csak gyászolt és gyertyái csonkig égtek
És imái, vádjai szálltak a komor égnek.
A várból elszökdöstek a szolgák végül
Csak néhány poroszló maradt hátvédül
S az úr vergődött saját fájó lelke börtönében
És nem járt birtokain már ki tudja milyen régen.
A tornyok vihartépte tetőin át behullt az eső
Nem járt erre már régen a mester-tetőfedő
Padlásain a denevérek boldogan sokasodtak
És ledőlt mellvédjein fészket raktak a varjak.
Az egész kastélyban homály volt csak s huzat
A szökött szolgaság szájára vette az urat
És szent meggyőződéssel állították róla
Hogy olykor-olykor befekszik koporsóba
S hogy éjente biztos denevér lesz belőle
És csapongva száll ki az ablakon át a tetőre.
Mert tényleg láttak denevért onnan kisuhanni
Az üvegtelen ablakon át hirtelen megjelenni.
S gondolták, hitték, hogy csakis ő lehet az
És esküdöztek égre-földre, hogy ez szentigaz
S hogy nappal ezért nem láthatja azóta senki
Mert nem is mer biztos a napfényre menni
És biztos gonosszá vált és féltek ijedten
Reszketve mesélték újra s újra rekedten.
Minden alkalommal kissé változott a monda
Átalakult, megfordult, kibővült, torzra
Végül az lett belőle, hogy az úr vérszívó vámpírrá változott
Pedig csak azt látták, hogy a koporsók fölé borulva zokog.
Tán azt hitték, hogy szerettei vérét szívva nyer életerőt
És ezt képzelve megvetették, rettegték, utálták őt.
És messze vidékeken is mesélték már ezeket
Meg, hogy az úr kitűzette a véres fejeket.
A babonás hit végül mindenkin eluralkodott
Híre messze szállt innen, hol az úr lakott
Így a rablók is babonából rémülten elkerülték
Mert ha Istent nem is, a Gonosz hatalmát félték.
A sok ostoba, tudatlan nép képzete kitalálta
És hirdette suttogva, és adta át szájról-szájra.
Addig-addig járt, keringett a mende-monda
Míg végül senki se akadt, aki el ne hitte volna.
De az biztos, hogy a vidékről elriadt a beste
Sok rabló, és e tájat többé fel nem kereste
A félelem távoltartotta a gaz rablónépet
Mert a titokzatos dolgoktól iszonyodva féltek.
Végül a várból mindenki eloldalgott rendre
Senki se maradt, ki ott rendet tehetne
Egyszál maga maradt a jó úr s a bánat
És moh lepte be a sötét, komor falú várat.
A várúr s bánata az Időben elenyészett
S a Múlt köde homályosítja el az egészet.
Azóta nem járt a sötét, baljós várban senki
Nem merte azt soha többé senki felkeresni.
Folydogált az idő, csendesen, észrevétlen
Ezen a kietlen, zord, sötét, mesés vidéken.
A karóba tűzött fejek teljesen összeaszottak
Már senki se tudná róluk, hogy kik voltak
S ha arra tévedt valaki, az is iszkolt gyorsan
Hogy minél messzibbre kerüljön hamar onnan.
Ám a sok eltelt idő a hatását azóta megtette
A karók elkorhadtak, s kidőltek sorra-rendre
Gombák televénye emésztette szálkáit puhára
És a fejek is gurultak gödörbe, mélybe, lapályba.
Majd rájuk hullott sok levél, belepte moha, zuzmó
Mélyre süllyedt a sok utálatos, félelmes torzó
Hírmondójuk se akad már, tán, ha ásnánk mélyre
De ki lenne oly botor kihozni őket ismét a fényre?
Nyugodjék csak, lenn, a korhadékoktól ölelten
Végső nyugvást találva, megközelíthetetlen.
A vár urának lelke tán bolyong még, nyughatatlan
Mert beszélik, hogy néha sóhaj száll a sötét falakban
Beszélik, bár a várban azóta senki se járt, hiszen
Senki se oly bátor, hogy róla a többieknek hírt vigyen.
De beszélnek még sokféle érdekes dolgot róla
Hiába, hogy senki se mert közelébe se menni azóta
Azért csak kering hihető s hihetetlen dolgok garmada
Hát ezekből született meg a különös, félelmes ballada.
Mondják, hogy azóta is látni holdfényes éjeken
Hogy a vár ura a mellvéden néha megjelen
Sötét alakja úgy magaslik ott, mint a kárhozat
És mindenki féli már szegény-szegény urat.
---
Ostobaságokat fecsegtek róla évszázadon át
Ha szánták is, nem értette meg senki a vár urát
És azt tartották róla, hogy kegyetlen vámpírrá lett
Pedig csak egy férj s apa volt, ki annyira szeretett
Amennyire mai ésszel tán elképzelni sem lehet.
Ne ítélkezzünk hát, ne törjünk pálcát bosszúja felett.
---
A havasok közt, a fehér sziklaszirt tövében
A vár ott van még most is, fenyves rejtekében
Rá nem akadni, rejtőzik erdők mély ölében
A szépséges Transsylvánia óvó belsejében.
VÉGE