Üvegszilánk
Bobby Leng:
Üvegszilánk
vers
A homokszemeket tapodja lábam.
Opálos színű mind általában.
Ujjaim között pergetem könnyen
Rápereg, hullik a forró könnyem.
Süt a nap, éget, a homok perzsel
Minden szemecskét az idő elnyel.
Valaha itten emberek laktak.
Asztaluk itt volt, amott a pamlag.
Edényük csörren, tör száz darabba
Szétfreccsent szilánk jobbra meg balra.
Lábujjaim közt szúrós és kérges
Homokszemeket s kavicsot érzek.
Amott a távol domboknak alján
Forró homokban valami csillám.
Csillan a fényben, napsugár rálel
Szikrákat szórva szivárványfénnyel.
Ezerszín szikra szemembe villan
Gyönyörűséges-mesésen csillan.
Parányi kicsi üvegcserépke
Közelre érve lehajlok érte.
Színes égkék-szín, mi volt ez egyszer?
Kíváncsi ember, ki téged fellel.
Amott egy másik, az meg mélybarna
Ég felé tartva átnézek rajta.
Találtam még, az sötétzöld fajta
A homok mind rég tisztára nyalta.
Csillogva fényes, messzire látszik
Az izzó napfény rajta hogy játszik.
Szemembe villan, elvakít fénye
Káprázat csupán kicsike lénye.
Káprázat, múló illúzió csak
Azoktól maradt, akik itt voltak.
Porceláncsésze virágos széle
Hófehér darab aranyszegélye.
Tányér-maradvány, szilánk a múltból
Körömnyi emlék felbukkant újból.
Kicsorbult, eltört, szilánkra hullott
S vele mindaz, mi egykor itt állott.
Ma homokdomb csak, egykor kis ház volt
Istálló, pajta, csűr, mit szél rázott.
Lakott itt régen ember és asszony
Aggastyán, mámi, unoka bizton.
Nyoma is eltűnt, semmi nincs itt már
Üvegszilánkon csak a szivárvány.
Ha tudna, biztos mesélne róluk
Hogy a múltat megismerjük, tudjuk.
Így csak felrémlik képzeletemben
Talán így, s úgy volt. Szilánk kezemben.
Kicsi kis morzsa, múltnak morzsája
Itt csillog, s emlékeztet reája.
Kié volt? Üveg s korsó-darabka
Cserépedénynek festett falatja.
Mit tartott benne rég a gazdája
Aludttej volt-e, vagy pálinkája.
Zöld cserép, barna, festett virága
Fehéren villan múlt távolába.
Szilánk és morzsa, cserépdarabka
Régen holt kezek üzennek rajta.
Eltűnik sorra velünk a sorsunk
Szívünkben mennyi bánatot hordunk.
Hol van a bánat, hol öröm, vígság
Semmi se jelzi régiek kínját.
Szenvedtek-e vagy boldogok voltak
Aggódva várták-e, mi lesz holnap...
Hová tűnt mindez, hol a sok álom
Szeretném tudni, ismerni vágyom.
De minden néma, nem mesél semmi
Homokdombok közt kéne keresni.
Homokszemecskék, morzsái múltnak
Az idő sötét kútjába hulltak.
Eltemetődött az a sok emlék
S akik tudták is, rég elfeledték.
Szivárvány-szikra felszállt az égre
Csillagokká lett éj sötétjébe’.
Szikrázó csillag, régiek lelke
Mindenik látszik, ha jön az este.
Mesék és sorsok. Szépek, nem szépek.
Mind itten egykor előttünk éltek.
Déd- s ükapákról, üknagyanyákról
Mesél a szikra, ami itt táncol.
Üvegcserépnek szivárvány-fénye
Idesimult e kérges tenyérbe.
VÉGE
Üvegszilánk
vers
A homokszemeket tapodja lábam.
Opálos színű mind általában.
Ujjaim között pergetem könnyen
Rápereg, hullik a forró könnyem.
Süt a nap, éget, a homok perzsel
Minden szemecskét az idő elnyel.
Valaha itten emberek laktak.
Asztaluk itt volt, amott a pamlag.
Edényük csörren, tör száz darabba
Szétfreccsent szilánk jobbra meg balra.
Lábujjaim közt szúrós és kérges
Homokszemeket s kavicsot érzek.
Amott a távol domboknak alján
Forró homokban valami csillám.
Csillan a fényben, napsugár rálel
Szikrákat szórva szivárványfénnyel.
Ezerszín szikra szemembe villan
Gyönyörűséges-mesésen csillan.
Parányi kicsi üvegcserépke
Közelre érve lehajlok érte.
Színes égkék-szín, mi volt ez egyszer?
Kíváncsi ember, ki téged fellel.
Amott egy másik, az meg mélybarna
Ég felé tartva átnézek rajta.
Találtam még, az sötétzöld fajta
A homok mind rég tisztára nyalta.
Csillogva fényes, messzire látszik
Az izzó napfény rajta hogy játszik.
Szemembe villan, elvakít fénye
Káprázat csupán kicsike lénye.
Káprázat, múló illúzió csak
Azoktól maradt, akik itt voltak.
Porceláncsésze virágos széle
Hófehér darab aranyszegélye.
Tányér-maradvány, szilánk a múltból
Körömnyi emlék felbukkant újból.
Kicsorbult, eltört, szilánkra hullott
S vele mindaz, mi egykor itt állott.
Ma homokdomb csak, egykor kis ház volt
Istálló, pajta, csűr, mit szél rázott.
Lakott itt régen ember és asszony
Aggastyán, mámi, unoka bizton.
Nyoma is eltűnt, semmi nincs itt már
Üvegszilánkon csak a szivárvány.
Ha tudna, biztos mesélne róluk
Hogy a múltat megismerjük, tudjuk.
Így csak felrémlik képzeletemben
Talán így, s úgy volt. Szilánk kezemben.
Kicsi kis morzsa, múltnak morzsája
Itt csillog, s emlékeztet reája.
Kié volt? Üveg s korsó-darabka
Cserépedénynek festett falatja.
Mit tartott benne rég a gazdája
Aludttej volt-e, vagy pálinkája.
Zöld cserép, barna, festett virága
Fehéren villan múlt távolába.
Szilánk és morzsa, cserépdarabka
Régen holt kezek üzennek rajta.
Eltűnik sorra velünk a sorsunk
Szívünkben mennyi bánatot hordunk.
Hol van a bánat, hol öröm, vígság
Semmi se jelzi régiek kínját.
Szenvedtek-e vagy boldogok voltak
Aggódva várták-e, mi lesz holnap...
Hová tűnt mindez, hol a sok álom
Szeretném tudni, ismerni vágyom.
De minden néma, nem mesél semmi
Homokdombok közt kéne keresni.
Homokszemecskék, morzsái múltnak
Az idő sötét kútjába hulltak.
Eltemetődött az a sok emlék
S akik tudták is, rég elfeledték.
Szivárvány-szikra felszállt az égre
Csillagokká lett éj sötétjébe’.
Szikrázó csillag, régiek lelke
Mindenik látszik, ha jön az este.
Mesék és sorsok. Szépek, nem szépek.
Mind itten egykor előttünk éltek.
Déd- s ükapákról, üknagyanyákról
Mesél a szikra, ami itt táncol.
Üvegcserépnek szivárvány-fénye
Idesimult e kérges tenyérbe.
VÉGE