Syuron.hu

Bobby Leng:
A csúnya tündér
verses mese



Van távol valahol, valahol messze
Tündérek lakta kies vadon.
Vadonnak táján, pusztaság szélén
Hideg szél süvít mindig nagyon.

A nagy vadonnak, kies erdőnek
Kellős közepén dombocska áll.
A dombocskában kicsike ajtó
Az ajtó mögött szépséges vár.

A pici várban pici tündérek
Békében élnek régóta már
Elfedi őket a domb s az erdő
Senki se ismeri őket ma már.

De egyszer régen, oly nagyon régen
Történt ám itten egy-s-más, bizony
A tündér-várban üvegszobában
Királyné s király sírtak nagyon.

Hisz megszülettek a tündér-ikrek
Egy fiú s egy lány, pici babák
Egyik oly szép lett, mint a Nap fénye
Ilyent még senki sehol se lát.

Na de a másik, a kisleányka!
Ő bizony csúf lett, szegény kicsi
Szegény szülőknek nagy lett a gondja
Hogy milyen nevet adjon neki.

A fiúcskának szépséges arcát
Mindenki megcsodálhatta már
De a kislánykát eldugták végül
Hogy ne láthassa senki se tán.

Így nevelkedtek fel a tündérkék
A fiú tündér-iskolába járt
Míg a leányka várba bezárva:
Soha nem hallani a szavát.

A fiú-tündér nem volt jólelkű.
Sok kis csíny, apró gonoszkodás
Telt ki őtőle, s mindig ilyenkor
Belekeverte a kishugát.

Mindig azt mondta, ha leleplezték:
Nem ő volt, nem hát, hanem huga
Pedig szegényke kis szobájából
Ki se léphetett szinte soha.

De mégis hittek a kisfiúnak
Ő meg kajánul csak vihogott
A kislány nem sírt ilyenkor, ő nem,
Ő sohasem nem panaszkodott.

Csak a szíve fájt gyakran szegénynek.
Csúnya kis arca szomorú volt
Szenvedett csendben, szótlanul, s végül
Elszökött egy nap, mikor tudott.

Kis batyut vitt csak a hosszú útra.
Megelégelte az ugratást
Kis szíve majdnem megszakadt tőle
De mégse, mégse tehetett mást.

A vándorútján, sok idő eltelt
Észre se vette: folyton csak nőtt
Egyre csak nagyobb lett a kis árva
Nem picike ő már, mint azelőtt.

Végre megnőtt, és akkora lett, mint
Az emberek, éppen akkora
Falvakon át és városokon is
Átalvezetett az útvonala.

Senki se ismerte, nem kérdezték:
Kisleány, merre visz az utad?
Csúnyácska arca elriasztotta
A parasztot és az urat.

Félve s utálva néztek csak rája
S ő nem tudja, mért olyan rút
De mostmár látja: tán sose érhet
A végére a hosszú út!

Nincs, aki végre megszánja, s szóljon
Akárcsak egy jó szót is neki
Így hát a lábát csak rakosgatja
Az út porában, gyorsan szedi.

Szedi a lábát, hogy nagysietve
Jusson városon, falvakon át
Őt senki még sohase szerette
Nem volt mellette még igaz barát.

Pedig, ha látott szenvedő népet
Éhezőket vagy betegeket
Tündér-erővel felruházottan
Segített, s mentett életeket.

De oly rút volt, hogy azt hitték:
Csak gonoszságból fog segíteni
Elzavarták őt, hogyha tehették
Senki se hitt, nem hittek neki.

Csúfolták, szidták, nevettek rajta:
„Mit akarsz itten? Menjél haza!
Szaladj el innen, s ha nem: elűzünk
Takarodj innen, te csúf banya!”

Ilyenkor aztán a szíve sajgott
Úgy fájt, hogy szinte kettészakadt
Ilyen helyektől jobb távol lenni
Kis batyujával tovaszaladt.

És mindig így járt. Arca rútsága
Mint átok, úgy telepedett reá.
Emiatt nem lelt sehol otthonra
Hiába járkált fel és alá.

Teltek az évek. Minél több rossz szót
Hallott, ő annál szomorúbb lett.
Megnyúlt az orra, meghajlott háta
Magára fekete ruhákat vett.

Fekete kendőt hurkolt fejére.
Takarta arcát, szégyenkezett.
Rútságát bánta, szíve jósága
Bilincsbe zárva elrejtezett.

Hiába volt ő a legjobb szívű
Tündérek közt is, mostmár tudom
Az emberek közt nem lett nyugalma
Csak jár a sok kanyargós úton.

Mikor a várból, a tündér-várból
Elszökött régen a tündér-lány
A tündérkirály s tündérkirálynő
Nem nagyon bánták akkor talán.

De később mégis rájöttek végül
Hogy a báty volt, ki rosszalkodott
Akkor már bánták, hogy a kislánnyal
Soha senki nem foglalkozott.

Útnak indultak, hogy megkeressék
Sehol nem lelték éveken át.
De mégis járták az ország útját
Mert sejtették, hogy ő erre járt.

Fekete ruhás egykori tündér
Nagy erdőben egy házat talált.
Kicsike kunyhó elhagyott régen
Oly szomorúan, rozogán állt.

Ő megörült, és rendbe is tette
Örömmel költözhetett bele
Bár egyedül volt, nem volt ott senki
Se ember, se tündér nem volt vele.

Mindenki bántotta, így nem hiányzott
Se gonosz ember, s tündér neki
Úgy gondolta, hogy ittmarad végleg
Erdőnek mélye elrejtheti.

Eléldegélhet magányos szívvel
Csak többé ne bántsa senki sem
A rút arc mögé nem láthat senki
A szívjóság csak egy rejtelem.

Aztán egy nap kopogtak az ajtón.
Valakit erre hozott a szél.
Nyitja az ajtót, s amint meglátja
Hogy ki az, menten majd’ elalél.

Anyja és apja megöregedve
Ott állnak ketten a küszöbön.
Hátul a bátyja, rongyos a szárnya
Ott állnak könnyekkel küszködőn.

Azt kérdik: „Nem láttál-e vajh’ erre
Egy kicsi tündért, csúnya kislányt?
Keressük őt rég égre és földre
Bejártuk érte az egész határt!”

Fekete kendős csúf lány letérdelt
Hogy jobban hallja, mit mondanak
Pici tündérek, vékonyka hangjuk
Füléig el se hallatszanak.

Nem ismerték fel sötét ruhában
Nagyra nőtt tündér-leányukat
Elbúcsúztak hát szomorú szívvel
Ég legyen vélük, és jó utat.

Nem árulta el, hogy őt keresték.
Sosem szerették, jól tudta ezt
Talán egy apró örömkönny mégis
Az arcán lassan végigpereg.

„Hiányzom nékik” - mosolygott csendben.
„Nem baj. Jobb, ha minden már marad így.
Szeressék bátyám, mostmár oly mindegy.
Nem voltam rája sose irigy.”

„Vissza a várba, a tündér-várba
Már be se férnék, ezt jól tudom.
Mit kezdenék én, ha hazamennék
Tovább szenvednék csak az úton.”

„Jó mostmár itten örökre nékem.
Rútságomat az erdő fedi.
Senki se láthat többé meg engem
Nem megyek innen sohase ki.”

De egyszer eljött egy olyan nap, hogy
Borzongva gondol mindenki rá:
Nagy vihar támadt egy téli estén
És rengeteg hó hullott alá.

Nyögtek a fák, és derékbatörtek
És épp akkor a vadonban járt
Egy királyfi, vadászkutyákkal
Nagyon siettek a vadonon át.

De a hó hullott, egyre csak hullott
Eltakarta már az összes nyomot
Így a királyfi lóval, kutyákkal
Póruljártak, mert eltévedtek ott.

Amikor legjobban tombol az orkán
A kis kunyhóban pattog a tűz
Langymeleg árad a kandallóból
Rossz gondolatot messzire űz.

Csitul a szél, a tűz is elhamvad.
Csak parázs izzik. Kint hó kavarog.
Távol az erdőn szinte átfagyva
Királyfi s kísérete vacog.

Néha kiáltoz, de már a hangja
Elhalkul. Elhagyta az erő.
Hiába vastag csizma és bunda
Ha ilyen cudar ez az idő.

A ló, és a kutyák reszketve fáznak.
Vadászni indult a kis csapat.
Nem tudta senki előre azt, hogy
A vihar hoz majd ilyen havat.

Kutyák nyüszítnek. Meghallja ott bent
A kicsi házban tündér-leány.
Hallgatja, mi lehet ez a zaj ott kint
Akárki is, ő mindenkit szán.

Megszánja ő azt a nyomorultat
Aki az erdőn most kintrekedt
Fogja a szánkót, gyújtja a lámpást
Indul keresni, ki elveszett.

Hatalmas hóban baktat a lába
Térdig ér néki, alig halad.
De már közelről hallja, hogy nyikkant
És nyöszörög a kutya-csapat.

Végül meglelte őket a hóban.
Eltemette már őket a hó.
Szánkóra fektette a királyfit
Utána kötve halad a ló.

A ló után a kutyák ugrálnak.
Lépni nem tudnak: magas a hó.
Majd’ elvesznek benne, de lám csak:
Amott már látszik a kis kunyhó.

Fekete tündér nyitja az ajtót.
Bentről a meleg arcukba csap.
Ló és kutya is belül a házban
Alig férnek el a mennyezet alatt.

Mikor mindenki bent van a házban
A kis szánkót is behúzta már
A tündérleány, a fekete tündér
A királyfi felébredésére vár.

Mikor átmelegedett mindegyik végre
Minden sarokba belőle jut
Elheverednek maréknyi szénán
Tündérlány nézi a kirányfiút.

Szegény lány, tudja: sohase juthat
Szerelem rútsága miatt neki
Mikor felébred majd a királyfi
Hogy boszorka ő, biztos azt hiszi.

Felszította a tüzet a lány, és
Nézi, hogy pattog a tűz, a láng
Éberen figyel, őrzi az álmuk
Mindegyikükre vigyáz a lány.

Lassan elül kint a vihar, orkán
Nem fúj a szél és nem hull a hó.
Csend ül a tájra, s hogy mi lesz holnap
Most még semmi sem nem tudható.

Másnap a király csapatot indít
Fiát keresni a hóban kint
Erdőbe érve kalyibát nézve
A kis csapatnak most megálljt int.

Bekopogtatnak. Belül a házban
Mindenki alszik fáradtan még
Csend van, s a félhomályos szobában
A tűz sem lángol, kialudt rég.

Katonák fogják most közre gyorsan
A fekete kendős tündérleányt.
Azt hiszik: ő az, ki elrabolta
Ott kint az erdőn a király fiát.

Rettegő szemmel nézi riadtan
A lány, hogy most mi is történik itt
A király fia kiált reájuk:
Engedjék már el, a mindenit!

Ő volt, ki megmentett kint bennünket
Ott kint az erdőn! Ő nem gonosz!
Megfagytunk volna mindnyájan, hogyha
Kinthagyott volna, és be nem hoz!

Nevetnek mind: a király s a gárda.
E csúf banya? Ő? Ő mentett meg?
Igen, ő volt az, aki segített
Apám, ezt soha el ne feledd!

Jutalmat adjál inkább őnéki
Megmentésünkért arany dukál!
Pirul a fekete kendő-takarta
Fekete ruhás tündér-leány.

Odalép hozzá a király fia.
Lehajtott fejét felemeli.
Néz a szemébe, mosoly az arcán
Bátorítón kezét nyújtja neki.

Ahogy a tündérlány ránéz riadtan
Arca most egyre szebb lesz neki.
Nézi az ifjút, s arca kivirul. Ezt
Biztosan a szerelem teszi.

Beleszeretett titkon, és lopva.
Tűz-fénynél éjjel elnézte őt!
Nézte csodálva, s a szíve dobbant
Sajnálta szegényt, a szenvedőt.

Tudta, hogy soha nem nézhet rája
Ha a nap felsüt. Szégyelni kell
A rút arcát, fekete magányát
Azt se tudja, hogyan takarja el.

Hogy kedves lesz majd valaki hozzá
Ezt soha nem várta már. Soha.
Úgy gondolta, hogy kies magányban
Szállnak az évek mindig tova.

De lám: a jóság hozza jutalmát.
A királyfi is lángrakapott.
Szíve megrezzent, ahogy a lánnyal
Szemben megállt, és csak álltak ott.

Egy gyengéd érzés indult útjára
Mindkét fiatal szívben. No lám!
Talán majd mégis boldog lehet tán
A sokat szenvedett tündér-leány!

A szerelemtől megszépült lányka
Tündérségét ő titkolja még.
Elárulta-e végül, ki tudja?
Rég volt már mindez, rettentő rég...




VÉGE