A varázsló
Bobby Leng:
A varázsló
verses mese
Ősz szakállú vén varázsló
Várból kitekint
Távcsövén át nézelődik:
Mi van odakint.
Valamikor, réges-régen
Építette várát
Ide hozta volna majdan
Szépséges aráját.
Szeretett egy varázslólányt
Az is őt szerette
Ki is tűzték már a lagzit
Holnapután keddre.
Aztán mégse nem lett lagzi
Sajnos, mert a lányka
Nénikéje a neveltjét
Nem őnéki szánta.
Merthogy árva volt a leány
Szülei nem éltek
Ezért kellett nevelnie
Őt a nénikének.
A leányka messze földön
Járt az iskolába
Odahaza a kastélyban
Nénikéje várta.
Messzeföldi iskolában
Csinos fiú kérte:
Lenne az ő felesége
S hazamennek végre.
A leányka megígérte
Hogy az övé lészen
S vége lett az iskolának
És a vár is készen.
De a néni már kigondolt
Mást a kisleánynak
Elígérte fehér kezét
Az öreg királynak.
Búsult is a szegény leány
Hát még vőlegénye
A királynak menyasszonyát
Nem engedi mégse.
Mit tegyenek, mit tegyenek
Sírt-rítt a leányzó
Nénikéje hajthatatlan
Hiába a száz szó.
Végső búban, bánatában
A szép kisleányka
Elmenekült, elszökött ki
Messze a határba.
Elbujdosott, elrejtőzött
Messzi barlang mélyén
Nappal nem is jött elő, csak
Éjszakának éjén.
Keresték őt égre-földre
Varázsló és király
De nem került elő többé
Sohasem a leány.
Eltűnt, vagy a föld nyelte el
Senki nem találta
Nem tudták, hogy belőle lett a
A vasorrú bába.
Bánatában megnyúlt orra
Megcsúnyult szegényke
Görbe hátú vén anyóka
Lett végül belőle.
Járhatott is, kelhetett is,
Nem ismerte senki
Szépséges-szép kisleányból
Hogy tud ily rút lenni?
----
Sok-sok idő eltelt közben
Elmúltak az évek
Akik akkor ifjak voltak
Mostmár mind-mind vének.
A varázsló azóta is
Járta a világot
Kereste a mátkáját, de
Hasonlót se látott.
Nem tudta, hogy vasorrú lett
Az a szegény pára
Pedig ő még azóta is
Szeretettel várta.
Megőszült a szakálla is
Meggörbült a háta
De szerelmét már örökre
Vén szivébe zárta.
---
Közben a vasorrú bába
A meséket járta
Egyikben sem, másikban sem
Nem volt maradása.
Sajnos úgy járt szegény pára
Mindegyik mesében
Hogy a népek hajkurászták
Hetedhét megyében.
Mindenki azt hitte róla
Hogy gonosz a néne
Megeszi a gyerekeket
Minden nap ebédre.
Merthogy olyan rút az arca
Rongyos, szakadt gönce
Karvalyorra, karmos ujja
A háta meg görbe.
Nem is tudták, nem tudhatták
Ki is valójában
Soha senki nem kérdezte
A mesevilágban.
Csakis rosszat mondtak róla
A mesékben sorra
Ezért még jobban megnyúlott
Szegény bába orra.
Pedig folyton csak varázsolt
Kincset, szép virágot
Megpróbálta széppé tenni
A mesevilágot.
De hiába. Csak bántották
Csúfolták és szidták
Így aztán nem árulta el
Senkinek a titkát.
Elhagyta hát a meséket
Visszatért az árva
Póruljárva, sírdogálva
Ebbe a világba.
Visszabújt a barlangjába
Elő se jött onnan
Mindaddig, míg meg nem unta
A magányát ottan.
Egy volna a szíve vágya:
Mennyire szeretné
Ha át tudná varázsolni
Magát szép tündérré.
A varázslók sok-sok mindent
Tudnak varázsolni
De saját külsejét egy se
Tudja széppé tenni.
Ezért szomorú a bába
Öreg s rút szegényke
Hogy bárki is megszeresse
Nincsen rá reménye.
Mégis nagyon keserves itt
Barlang magányában
Ki kéne már menni innen
Gondolta magában.
Egyszer aztán csak elindult
Gondolta: megnézi
Él-e, hal-e még azóta
A király, s a néni.
Poros úton baktatott az
Öreg fájós lába
Görbebotra támaszkodva
Messze héthatárba.
A végtelen messzeségben
Ködbe burkolóztak
Hegyek-völgyek, és közöttük
Utak kanyarogtak.
Alig bírta már a lábát
Kifáradt egészen
De már itt is van a város
Ahol lakott régen.
Apró házak, tornyok, bástyák
Mind-mind ismerős itt...
Járókelők megcsodálták
A rút öreg nénit.
Lassan haladt szegény bába
Botra támaszkodva
Úgy elfáradt, hogy már majdnem
Leroskadt a porba.
----
Ősz szakállú vén varázsló
Várból kitekint
Távcsövén át nézelődik:
Mi van odakint.
Vártoronynak ablakában
Messzelátón nézi
Ahogy baktat lenn az úton
Hajlott hátú néni.
Megdobbant a szíve nyomban
Miért, nem értette
Szalajtott egy ajtónállót
Tüstént le érette.
Hozták is fel a nénikét
Katonák elébe
Leroskadt a vén anyóka
Nem bírta a térde.
Felemelte a varázsló
Két kezénél fogva
Anyóka rút orcájába
Nézett viszolyogva.
Két szemébe belenézett
És amit ott látott
Visszahozta ifjúságát
S az egész világot.
Megismerte, felismerte
Egykori mátkáját
Megölelte, megcsókolta
Csúf fizimiskáját.
Egyszerre csak csoda történt:
A vénséges néne
Megifjodott, s lett belőle
Újra világszépe.
Hószakállú vén varázsló
Lett ifjú legényke
Boldogságnak, ölelésnek
Sose legyen vége!
A nagynéni, meg a király
Nem szólhatnak érte
Így a lagzit megtarthatják
Mostmár végre-végre.
Mert a király nőül vette
A nénit, a párát
Mert a néni nem adhatta
Néki a leánykát.
És azóta eltelt sok év
S úgy megöregedtek
Hogy foguk sem maradt immár
S végül meggörbedtek.
Mamuskának, papuskának
Egymást szólítgatják
De a lagzin most a táncot
Azért vígan ropják.
Illetve nem ropják, mert csak
Éppenhogy csoszognak
Aztán meg az asztaloknál
Esznek és szuszognak.
Az ifjaknak végre immár
Beteljesült álma
Megvan mostmár mindenkinek
Az ő kedves párja.
----
Az az ország, ahol élnek
Varázslók országa
Mindenkinek, aki kéri
Teljesül a vágya.
Varázsolnak reggel, este
Csupa jót és szépet
Hogy boldoggá tehessék az
Országban a népet.
Ezért nincsen szomorúság
S mind boldogan élnek
Egész addig, amíg vége
Nincsen e mesének.
-----
VÉGE
A varázsló
verses mese
Ősz szakállú vén varázsló
Várból kitekint
Távcsövén át nézelődik:
Mi van odakint.
Valamikor, réges-régen
Építette várát
Ide hozta volna majdan
Szépséges aráját.
Szeretett egy varázslólányt
Az is őt szerette
Ki is tűzték már a lagzit
Holnapután keddre.
Aztán mégse nem lett lagzi
Sajnos, mert a lányka
Nénikéje a neveltjét
Nem őnéki szánta.
Merthogy árva volt a leány
Szülei nem éltek
Ezért kellett nevelnie
Őt a nénikének.
A leányka messze földön
Járt az iskolába
Odahaza a kastélyban
Nénikéje várta.
Messzeföldi iskolában
Csinos fiú kérte:
Lenne az ő felesége
S hazamennek végre.
A leányka megígérte
Hogy az övé lészen
S vége lett az iskolának
És a vár is készen.
De a néni már kigondolt
Mást a kisleánynak
Elígérte fehér kezét
Az öreg királynak.
Búsult is a szegény leány
Hát még vőlegénye
A királynak menyasszonyát
Nem engedi mégse.
Mit tegyenek, mit tegyenek
Sírt-rítt a leányzó
Nénikéje hajthatatlan
Hiába a száz szó.
Végső búban, bánatában
A szép kisleányka
Elmenekült, elszökött ki
Messze a határba.
Elbujdosott, elrejtőzött
Messzi barlang mélyén
Nappal nem is jött elő, csak
Éjszakának éjén.
Keresték őt égre-földre
Varázsló és király
De nem került elő többé
Sohasem a leány.
Eltűnt, vagy a föld nyelte el
Senki nem találta
Nem tudták, hogy belőle lett a
A vasorrú bába.
Bánatában megnyúlt orra
Megcsúnyult szegényke
Görbe hátú vén anyóka
Lett végül belőle.
Járhatott is, kelhetett is,
Nem ismerte senki
Szépséges-szép kisleányból
Hogy tud ily rút lenni?
----
Sok-sok idő eltelt közben
Elmúltak az évek
Akik akkor ifjak voltak
Mostmár mind-mind vének.
A varázsló azóta is
Járta a világot
Kereste a mátkáját, de
Hasonlót se látott.
Nem tudta, hogy vasorrú lett
Az a szegény pára
Pedig ő még azóta is
Szeretettel várta.
Megőszült a szakálla is
Meggörbült a háta
De szerelmét már örökre
Vén szivébe zárta.
---
Közben a vasorrú bába
A meséket járta
Egyikben sem, másikban sem
Nem volt maradása.
Sajnos úgy járt szegény pára
Mindegyik mesében
Hogy a népek hajkurászták
Hetedhét megyében.
Mindenki azt hitte róla
Hogy gonosz a néne
Megeszi a gyerekeket
Minden nap ebédre.
Merthogy olyan rút az arca
Rongyos, szakadt gönce
Karvalyorra, karmos ujja
A háta meg görbe.
Nem is tudták, nem tudhatták
Ki is valójában
Soha senki nem kérdezte
A mesevilágban.
Csakis rosszat mondtak róla
A mesékben sorra
Ezért még jobban megnyúlott
Szegény bába orra.
Pedig folyton csak varázsolt
Kincset, szép virágot
Megpróbálta széppé tenni
A mesevilágot.
De hiába. Csak bántották
Csúfolták és szidták
Így aztán nem árulta el
Senkinek a titkát.
Elhagyta hát a meséket
Visszatért az árva
Póruljárva, sírdogálva
Ebbe a világba.
Visszabújt a barlangjába
Elő se jött onnan
Mindaddig, míg meg nem unta
A magányát ottan.
Egy volna a szíve vágya:
Mennyire szeretné
Ha át tudná varázsolni
Magát szép tündérré.
A varázslók sok-sok mindent
Tudnak varázsolni
De saját külsejét egy se
Tudja széppé tenni.
Ezért szomorú a bába
Öreg s rút szegényke
Hogy bárki is megszeresse
Nincsen rá reménye.
Mégis nagyon keserves itt
Barlang magányában
Ki kéne már menni innen
Gondolta magában.
Egyszer aztán csak elindult
Gondolta: megnézi
Él-e, hal-e még azóta
A király, s a néni.
Poros úton baktatott az
Öreg fájós lába
Görbebotra támaszkodva
Messze héthatárba.
A végtelen messzeségben
Ködbe burkolóztak
Hegyek-völgyek, és közöttük
Utak kanyarogtak.
Alig bírta már a lábát
Kifáradt egészen
De már itt is van a város
Ahol lakott régen.
Apró házak, tornyok, bástyák
Mind-mind ismerős itt...
Járókelők megcsodálták
A rút öreg nénit.
Lassan haladt szegény bába
Botra támaszkodva
Úgy elfáradt, hogy már majdnem
Leroskadt a porba.
----
Ősz szakállú vén varázsló
Várból kitekint
Távcsövén át nézelődik:
Mi van odakint.
Vártoronynak ablakában
Messzelátón nézi
Ahogy baktat lenn az úton
Hajlott hátú néni.
Megdobbant a szíve nyomban
Miért, nem értette
Szalajtott egy ajtónállót
Tüstént le érette.
Hozták is fel a nénikét
Katonák elébe
Leroskadt a vén anyóka
Nem bírta a térde.
Felemelte a varázsló
Két kezénél fogva
Anyóka rút orcájába
Nézett viszolyogva.
Két szemébe belenézett
És amit ott látott
Visszahozta ifjúságát
S az egész világot.
Megismerte, felismerte
Egykori mátkáját
Megölelte, megcsókolta
Csúf fizimiskáját.
Egyszerre csak csoda történt:
A vénséges néne
Megifjodott, s lett belőle
Újra világszépe.
Hószakállú vén varázsló
Lett ifjú legényke
Boldogságnak, ölelésnek
Sose legyen vége!
A nagynéni, meg a király
Nem szólhatnak érte
Így a lagzit megtarthatják
Mostmár végre-végre.
Mert a király nőül vette
A nénit, a párát
Mert a néni nem adhatta
Néki a leánykát.
És azóta eltelt sok év
S úgy megöregedtek
Hogy foguk sem maradt immár
S végül meggörbedtek.
Mamuskának, papuskának
Egymást szólítgatják
De a lagzin most a táncot
Azért vígan ropják.
Illetve nem ropják, mert csak
Éppenhogy csoszognak
Aztán meg az asztaloknál
Esznek és szuszognak.
Az ifjaknak végre immár
Beteljesült álma
Megvan mostmár mindenkinek
Az ő kedves párja.
----
Az az ország, ahol élnek
Varázslók országa
Mindenkinek, aki kéri
Teljesül a vágya.
Varázsolnak reggel, este
Csupa jót és szépet
Hogy boldoggá tehessék az
Országban a népet.
Ezért nincsen szomorúság
S mind boldogan élnek
Egész addig, amíg vége
Nincsen e mesének.
-----
VÉGE