Napkirály, Holdkirály
Bobby Leng:
Napkirály, Holdkirály
mese
Egyszer volt, hol nem volt
Volt egyszer két jó barát.
Tisztelték és becsülték egymást
Bizony, tűzön-vízen át.
Segítették egymást mindig
S megosztották mindenüket.
Igazi testi-lelki jóbarátok
Voltak ők mindenek felett.
Egymás titkait őrizgették
Sose fecsegtek róla senkinek.
Hosszú-hosszú éveken átal
Volt minden együtt oly remek.
Ámde útjaik egyszer kettéváltak
Egyik jobbra, másik balra ment.
Elérkezett az idő megnősülni
Hisz a család a legszentebb szent.
Egyikük a Napkirályhoz jutott
Annak országa megtetszett neki.
Vitézségével előbbre jutott, mert
Dicső volt, erős, jó, szép s deli.
A király lányának megtetszett, és
A király se ódzkodott tőle, nem.
Neki is adta királyságát, meg
Lányát, mert dúlt a szerelem.
A jóbarátja, a másik ifjú
A Holdkirály országába került.
Ment ugyanis szakadatlan
Éjjel, s nappal, míg ki nem merült.
A kék tó partján hevert aléltan
S a Holdkirály lánya épp arra járt.
Meglátta és élesztgetni kezdte
A szép ifjút, a megfáradt daliát.
Megtetszettek egymásnak azonnal
S a lány apja várába vitette őt.
Ott, mikor felgyógyult, vitéz lett
A többi vitéz testőrkatona között.
Kitűnt jóságával, erejével és tudással
Verset írt és énekelni is tudott.
A Holdkirály is megkedvelte őt, mert
Az ifjú szívében csak jóság lakott.
Oda is adta lánya kezét immáron
S egybe is keltek akkor legott.
A Holdkirályság az övé lett később
És a Holdkirályságra csak jót hozott.
Múltak az évek, és gyermekek lettek
A Napkirálynak kislánya lett.
A Holdkirálynál fiú született
A két barát egymásról megfeledkezett.
Élték éltüket jól vagy rosszul
De az idő szállt, s a két gyerek
Megnőtt, megérett, tizenhat évvel
Több az idő már, úgy lehet.
A Napkirálynak lánykája oly szép
Hogy ránézni nem mert senki sem
Megvakult volna, ha megpillantja
Akárki őt tán, úgy hiszem.
Szegény leányka magányosan élt
Nem jöttek ifjak udvarolni neki.
A Napkirály is szomorú volt, mert
Nincs, ki a lányát nőül veszi.
A leány a kék tó partjain sétált
Folyton és nézte, nézte a vizet.
Reggeltől estig ott kóborolt, és
Megvárta mindig, míg este lett.
Megvárta, míg a Napnak fénye
Aranyló hidat von a víz fölé.
E hídon sétált fel apja várába
S tért meg esténként övéi közé.
Ámde egy este, a hídra várva
Valami történt. Valami nagy.
A Hold már korán feljött az égre
Halovány, kerek, és sápatag.
A Holdkirályság palotájának
Ablakából a kis királyfi kinéz.
Meglátja ott lenn a kék tó partján
A lányt, s sápadt lett, mint a mész.
A lánynak bronzvörös hajában
Az esti fény úgy csillogott
Hogy odaadta volna érte azonnyomban
A királyfi az összes csillagot.
Az aranyhídon leosont hozzá
Nesztelenül, némán, és lopva.
Közelről csodálta a lány szépségét
Aki ott állt a víz fölé hajolva.
Ámde a víz tükrén hirtelen
A királyfi arca megtestesült.
A lány rémülten sikoltott egyet
És a híd felé futva szinte repült.
A királyfi elállta a szép lány útját
És karjába fogta, egy szót se szólt.
A leányka remegve ijedezett
De azért e dolog kedvére volt.
Szép volt a királyfi, ahogy ránézett
Mosolygott rá, és bátorított.
A lány ragyogó szemét lehunyta
És már nem is tiltakozott.
Hajjaj, gyorsan szaladt az idő
A két fiatal szó nélkül álltak ott
Mindaddig, amíg a Nap lement, és
Fehér hidat vont a vízre a Hold.
Búcsúztak immár, mert az éj a nappal
Soha de soha nem találkozhatott
Elválasztja egymástól őket, tudták
A Napnak fénye és az éjjeli Hold.
A Napkirályság estig uralghat
És éjjel pedig csakis a Hold.
E kettő egymás királyságába soha
Bele nem avatkozhatott.
Ó jaj, a két szív hogy nem reped meg
Hogy nem szakad meg szegény!
A leány búsul, sírdogál folyton
És búsul szintúgy szegény legény.
Sose is látják mostmár majd egymást?
A tóparton sétálva várhat a lány.
Az arany hídon sétálgat mindig
És a Holdkirály fiára vár.
Csakhát a baj az, hogy ritkán
Jön a Hold fel, míg fennvan a Nap.
Csakis ilyenkor találkozhatnak
Csoda, hogy szívük meg nem szakad.
A két királyság királya búsul
S töri a fejét, hogy mit tegyen.
Mit kéne tenni, hogy e két gyermek
Szerelmesen egymásé legyen.
Jöttek a Földre, mentek a Mennybe
Tündér s Boszorkány semmit se tud.
Bárkit is kértek, segíteni senki
Senki de senki biz’ nem tudott.
Akkor a két jóbarát összeült
Hogy megbeszéljék, most mi legyen.
Ki is eszeltek egy okos dolgot
És maguk is meglepődtek ezen.
Hogy milyen egyszerű, mondták
S hívatták a két szép fiatalt.
Szomorúságukat rögvest elűzni
Mindkét atya mihamar akart.
Hívatták most a Tünérkirálynőt
S kérték, hogy varázsoljon nekik
Láthatatlan üvegpalotát most a
Kék tó legmélyebb mélyére itt.
Kész a palota, de a Nap fénye
Se a Holdé oda soha nem ér.
Mindig homály van, rezzenéstelen
Mert ottan nem fúj soha a szél.
S amikor köd száll a kék tó vizére
Feljöhetnek majd mindig ezután.
Az aranyhídon, s az ezüsthídon
Sétálhatnak, a fiú s a lány.
Kék tónak mélyén azóta élnek
Nagy szerelemben, örökösen.
Véget nem érhet a boldogságuk
Így mesélték ezt régen nekem.
VÉGE
Napkirály, Holdkirály
mese
Egyszer volt, hol nem volt
Volt egyszer két jó barát.
Tisztelték és becsülték egymást
Bizony, tűzön-vízen át.
Segítették egymást mindig
S megosztották mindenüket.
Igazi testi-lelki jóbarátok
Voltak ők mindenek felett.
Egymás titkait őrizgették
Sose fecsegtek róla senkinek.
Hosszú-hosszú éveken átal
Volt minden együtt oly remek.
Ámde útjaik egyszer kettéváltak
Egyik jobbra, másik balra ment.
Elérkezett az idő megnősülni
Hisz a család a legszentebb szent.
Egyikük a Napkirályhoz jutott
Annak országa megtetszett neki.
Vitézségével előbbre jutott, mert
Dicső volt, erős, jó, szép s deli.
A király lányának megtetszett, és
A király se ódzkodott tőle, nem.
Neki is adta királyságát, meg
Lányát, mert dúlt a szerelem.
A jóbarátja, a másik ifjú
A Holdkirály országába került.
Ment ugyanis szakadatlan
Éjjel, s nappal, míg ki nem merült.
A kék tó partján hevert aléltan
S a Holdkirály lánya épp arra járt.
Meglátta és élesztgetni kezdte
A szép ifjút, a megfáradt daliát.
Megtetszettek egymásnak azonnal
S a lány apja várába vitette őt.
Ott, mikor felgyógyult, vitéz lett
A többi vitéz testőrkatona között.
Kitűnt jóságával, erejével és tudással
Verset írt és énekelni is tudott.
A Holdkirály is megkedvelte őt, mert
Az ifjú szívében csak jóság lakott.
Oda is adta lánya kezét immáron
S egybe is keltek akkor legott.
A Holdkirályság az övé lett később
És a Holdkirályságra csak jót hozott.
Múltak az évek, és gyermekek lettek
A Napkirálynak kislánya lett.
A Holdkirálynál fiú született
A két barát egymásról megfeledkezett.
Élték éltüket jól vagy rosszul
De az idő szállt, s a két gyerek
Megnőtt, megérett, tizenhat évvel
Több az idő már, úgy lehet.
A Napkirálynak lánykája oly szép
Hogy ránézni nem mert senki sem
Megvakult volna, ha megpillantja
Akárki őt tán, úgy hiszem.
Szegény leányka magányosan élt
Nem jöttek ifjak udvarolni neki.
A Napkirály is szomorú volt, mert
Nincs, ki a lányát nőül veszi.
A leány a kék tó partjain sétált
Folyton és nézte, nézte a vizet.
Reggeltől estig ott kóborolt, és
Megvárta mindig, míg este lett.
Megvárta, míg a Napnak fénye
Aranyló hidat von a víz fölé.
E hídon sétált fel apja várába
S tért meg esténként övéi közé.
Ámde egy este, a hídra várva
Valami történt. Valami nagy.
A Hold már korán feljött az égre
Halovány, kerek, és sápatag.
A Holdkirályság palotájának
Ablakából a kis királyfi kinéz.
Meglátja ott lenn a kék tó partján
A lányt, s sápadt lett, mint a mész.
A lánynak bronzvörös hajában
Az esti fény úgy csillogott
Hogy odaadta volna érte azonnyomban
A királyfi az összes csillagot.
Az aranyhídon leosont hozzá
Nesztelenül, némán, és lopva.
Közelről csodálta a lány szépségét
Aki ott állt a víz fölé hajolva.
Ámde a víz tükrén hirtelen
A királyfi arca megtestesült.
A lány rémülten sikoltott egyet
És a híd felé futva szinte repült.
A királyfi elállta a szép lány útját
És karjába fogta, egy szót se szólt.
A leányka remegve ijedezett
De azért e dolog kedvére volt.
Szép volt a királyfi, ahogy ránézett
Mosolygott rá, és bátorított.
A lány ragyogó szemét lehunyta
És már nem is tiltakozott.
Hajjaj, gyorsan szaladt az idő
A két fiatal szó nélkül álltak ott
Mindaddig, amíg a Nap lement, és
Fehér hidat vont a vízre a Hold.
Búcsúztak immár, mert az éj a nappal
Soha de soha nem találkozhatott
Elválasztja egymástól őket, tudták
A Napnak fénye és az éjjeli Hold.
A Napkirályság estig uralghat
És éjjel pedig csakis a Hold.
E kettő egymás királyságába soha
Bele nem avatkozhatott.
Ó jaj, a két szív hogy nem reped meg
Hogy nem szakad meg szegény!
A leány búsul, sírdogál folyton
És búsul szintúgy szegény legény.
Sose is látják mostmár majd egymást?
A tóparton sétálva várhat a lány.
Az arany hídon sétálgat mindig
És a Holdkirály fiára vár.
Csakhát a baj az, hogy ritkán
Jön a Hold fel, míg fennvan a Nap.
Csakis ilyenkor találkozhatnak
Csoda, hogy szívük meg nem szakad.
A két királyság királya búsul
S töri a fejét, hogy mit tegyen.
Mit kéne tenni, hogy e két gyermek
Szerelmesen egymásé legyen.
Jöttek a Földre, mentek a Mennybe
Tündér s Boszorkány semmit se tud.
Bárkit is kértek, segíteni senki
Senki de senki biz’ nem tudott.
Akkor a két jóbarát összeült
Hogy megbeszéljék, most mi legyen.
Ki is eszeltek egy okos dolgot
És maguk is meglepődtek ezen.
Hogy milyen egyszerű, mondták
S hívatták a két szép fiatalt.
Szomorúságukat rögvest elűzni
Mindkét atya mihamar akart.
Hívatták most a Tünérkirálynőt
S kérték, hogy varázsoljon nekik
Láthatatlan üvegpalotát most a
Kék tó legmélyebb mélyére itt.
Kész a palota, de a Nap fénye
Se a Holdé oda soha nem ér.
Mindig homály van, rezzenéstelen
Mert ottan nem fúj soha a szél.
S amikor köd száll a kék tó vizére
Feljöhetnek majd mindig ezután.
Az aranyhídon, s az ezüsthídon
Sétálhatnak, a fiú s a lány.
Kék tónak mélyén azóta élnek
Nagy szerelemben, örökösen.
Véget nem érhet a boldogságuk
Így mesélték ezt régen nekem.
VÉGE